II. fejezet 8. rész

          Üdv! Kicsit fura újból visszatérni ide, legalábbis ezt az előszóhoz hasonló, köztudottan nem olvasott akármit írni. De ugyanakkor jó érzés. Az utóbbi időben kicsit elhanyagoltuk az egész blogot, meg  talán az írást is, viszont most gőzerővel üzemeltetjük újból. Reméljük mindenki jól van, akik már a vakáció habos oldalát habzsolja annak jó szorakozást kivánunk, akik pedig még az iskolák komor falai között ácsorognak, esetleg témazárókat írnak, pedig kitartást és sok szerencsét!


                                                       Beca és Fanni x 

         - Fanni szemszöge -  

           "Késő este volt már amikor beértünk a Virginia Water kerültebe. Hát igen, az út elég megterhelő volt, azt hiszem már 17 órája talpon volt az egész társaság. Az éj belepte a taját. Alig lehetett látni valamit, csak az itt-ott elszórt apró lámpások fénye világított.

Amikor a házhoz értünk, akkor lett igazán úrrá rajtam a fáradtság. Komolyan,a felére sem emlékszem hogyan értünk ide. De most itt vagyok,és már a nap is felkelt,sőt 11 óra van. Muszáj összefoglalnom az eseményeket,különben estére még ennyire sem emlékeznék. Mostanában egyre többet írom le az érzéseim. Rádöbbenek,hogy senkivel sem beszélem meg a gondolataim,de talán elég ha leírom.
 -Jó reggelt! – kopogtat Niall,s résnyire kinyitja az ajtót. –Hogy aludtál? –lép be és leül az ágy melletti fotelba. Azt hiszem ebben a pár másodpercben levegőt is elfelejtettem venni. Reggeli borzos,szőke tincsei ámulatba ejtettek. Szürke melegítőt viselt,hozzá pedig egy fekete rövidnaci. Az egyszerűségével,lazaságával és mosolyával minden lány szívét képes pillanatok alatt összetörni. 
-Jó reggelt! – viszonoztam mosolyát.- Köszönöm jól,de azt hiszem ez a pár óra édes kevés volt alvásnak!-ásítók,mire ő csak felnevet. 
-Igen,az alvásból sosem elég,mégha 10 óránál is több! -nevet.-De gyere,készítettem reggelit!-mondja,majd feláll és kimegy a szobából. Gyorsan magamra kaptam egy fekete leggings-et,egy egyszerű fehér felsővel. A fűrdőszobába érvan,hajamat hátrafogtam,fogat és arcot mostam. A hidegvíz érintésétől a gondolataim kitisztúltak és máris rájöttem mire is van valójában szükségem. Niallre. Ő az aki mellett jól érzem magam, az egyetlen ember aki ilyen érzést vált ki belőlem. Nem tudnám elképzelni az életemet,úgy,hogy ő nem része. Muszáj a régi bizalmat visszaépítenünk.
 -Hú,ez igazán finom volt! –álltam fel az asztaltól,amikor befejeztem az angolszallonás rántottát. 
-Remélemtem is! –bicentett a kis szakács. Tényleg igaz az,hogy aki a hasát szereti,az bizony főzni is tud. -Szeretnék én mosogatni!- szóltam,mire ő csak elmosolyodott.
 -A vendég nem végez semmilyen házimunkát,hagyd csak!-mondta halál komolyan.-Inkább menj,vegyél fel egy melegítőt,szeretném bemutatni neked a környéket. –mosolygott,én pedig elindultam az emelet felé. A szobámba érzem az egész bőröndömet széttúrtam,míg végtére előhalásztam a zöld-bolyhos felsőmet. Ez biztosan megteszi,hiszen süt a nap. Más nőnek kellene fél óra míg kész lesz,de nekem 5 perc is elég volt. Amikor leértem Niall még javában küzdött a mosogatással,én pedig csak álltam az utolsó lépcsőfokon és figyeltem őt. Mennyire tökéletes, ahogy minden erejével azon dolgozik, hogy megtisztítson pár tányért és poharat. Nem úgy néz ki, mint aki minden nap házimunkával tölti az idejét.
 -Ahelyett,hogy figyelném,inkább segítenél! –fordult meg, miközben úgy tett,mintha a felsője újjával megtörölné a homlokát, és közben morcos szemekkel néz rám, de szája sarkában apró mosoly lakozik.
 -Minden kezdet nehéz ! –mondtam majd odamentem mellé,és kiszedtem a kezéből a szivacsot. -Nézd,ennyiből áll az egész! Csak türelemmel kell!-mutattam meg neki,és átadtam a szivacsot. El is kezdte volna,ha nem csúszik ki a kezéből az első pohár,és a csempén darabokban landol. 
-Az Isten szerelmére! –mondtam,majd a fejét fogta ijedtében. 
-Nyugalom,ez csak egy pohár!-nevetek rajta,ő pedig kétségbeesetten néz rám.-Hozz egy seprüt meg egy lapátot,én addig elmosogatok! -Pillanatok alatt ott termett a kezében egy seprűvel ,de ehhez most kivételesen értett. 
-Kérlek áll arrébb,nem szeretném,ha miattam egész életedben nem mennél férjhez ! –mondja komolyan,és pedig furán nézek rá.- Mármint,nem szeretnélek közbe-seperni!- neveti el magát. Óh, értem már. Nagy nehezen sikerült összekaparnunk a házat,és végtére elindultunk. Niall a verandáról egy hátizsákott vett el,és már el is indultunk. A táj csodás. Hatalmas juharfák magasodtak az apró források fölé. A madarak százával repkednek,elemózsiát keresnek a nemrég született fiókáknak. Egy ember sem jár ezen a környéken. Olyan mintha csak mi lennénk és a természet-távol a világ zajától,ami most nagyon jól esik. Csak élvezem ezek a pillanatokat,és az álmodozásból Niall ölelése ébreszt fel,így egy másik álomba csöppenek. Sokáig sétálunk így,meg sem szólalunk csak élvezzük a természet közelségét és egymás társaságát. 
 -Úgy gondoltam,itt az ideje annak,hogy elmondjam! –szólalt meg Niall,és levette a kezét a vállamról. Szemébe néztem,és idegesnek tűnik.
 -Csak nyugodtan!-válaszoltam és egy bíztató mosolyt küldtem felé. 
-De félek,hogy ismét veszekedni fogunk.-mondta gondterhelten.
 -Ígérem,nem fogok kiakadni akármi is legyen az! – fogtam meg az egyik kezét,ő pedig megszorította. 
–Sokat gondolkodtam rajtunk. Rájöttem mennyire fontos vagy nekem,és soha többé nem szeretnélek elveszíteni. Nem tudok,és nem is akarok nélküled élni. A te arcod az ami miatt minden nap mosolygok. Szavaid,tekinteted,és jelenléted számomra a nap és a levegő ami életben tart. Kérlek hadd ne veszítsem el az életem,vagyis téged!- öntöttem ki a lelkem.

Közérdekű!

    Sziasztok! Tudom nagyon eltűntünk,de a suli minden időnket elvette. Dolgozatok hada "támadott" meg minket. De a lényeg,hogy visszatértünk. Igen,többesszámban.
        Ma reggel úgy ébredtem fel,hogy nagyon is hiányzik az írás. Sok élményben lehetett részem amíg itt voltam. De ez a kis szünet jót tett. Összeszedtem magam és vele együtt minden gondolatomat. Ha minden jól megy,hétvégén megleplek titeket egy extra Niall-Fanni résszel. Szívem lelkem benne lesz a részben és ígérem nem fogtok bennem csalódni. Soha többé nem hagylak itt titeket,és nem fogunk eltűnni ilyen hosszú időre. Remélem még mellettünk álltok,és kitudlak ezzel a kis "fordulattal" engesztelni titeket.
            Addig is kitartás,mert mindjárt hétvége. Szép napot! :)

                                                                           
                                                                                       Fanni. x

II. fejezet 7. rész

           Sziasztok! Sajnos nem sok jó hírrel jövünk ma. Fanni írt egy pár sort amit kérlek olvassatok el és vegyétek komolyan : 'Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért ilyen átlagosak a részek amiket írok. Most már rádöbbentem. Soha nem is voltak azok istenigazából jók. Nem tudtam az érzéseim belevinni, pedig egy rész alkalmával rengetek érzés született bennem, de ezeket nem tudtam leírni. Próbálkoztam a leírással is, de azok is nagyon egyszerűek lettek. Ezt nem is fogom tudni átlépni, tehát ami nem megy azt nem kell erőltetni. Remélem megértitek.' Bármennyire is próbáltam lebeszélni semmi, tényleg ezt nem lehet annyiba hagyni. Talán igen, azt elfogadnám ha mondjuk kérne 1-2 hét pihenőt de így semmiféleképpen NEM. Az ő részei igazán jók. Igen lehet, hogy néha nincs ihletje  vagy valami közbejön, de ezt nem kell abbahagyni. Ez bárkivel megesik. Bár  ez a fanfictiönünk  biztosan nem fog semmilyen különleges kitüntetést kapni. De akik csak idetévednek gondolhatják, hogy ez is egy kis szál nyomorult, mint a többi. De az író és az olvasó, áttud élni valami olyasmit amit soha nem fog máshol. Kérlek szépen benneteket, hogy próbáljatok hatni rá, valamiféle formában megtudjuk azt akadályozni, hogy Fanni igenis tovább folytassa és véghez vihesse azt amint elkezdet.

u.i : Sajnos az elírásokat nem tudtam átnézni vagy a helyesírási hibákat, de nemsokára kijavítom!

                                                            - Rebeka szemszöge - 

                         A  fehér szoba miatt a reggeli, vagy talán már déli nap sugarai erőteljesen tomboltak a szobában. Legszívesebben nem nyitottam volna ki a szemem, de képtelen voltam a vakító fénysugaracskák miatt.  Félszemmel körül nézve jutottam el a arra a következtetésre, hogy Harry már valószínűleg rég felkelt. Tehetetlenül kutattam szemeimmel egy óra után, mire végül a szemem teljes kinyitása árán megtaláltam a bal oldalamon lévő éjjeli szekrényen egy digitális órát. 11:39. Remek. Első napom itt, de már a felét átaludtam. A házon számomra ijesztő csend uralkodott. Bár ebben az is belesegített, hogy Harry-n és rajtam kívül senki sem lakik itt. Tegnap késő este érkeztünk meg, és a repülőtéren pedig két részre osztódtunk. Pontosabban Fanni, Niall, én és Harry és a többiek. Harry szemrebbenés nélkül ’elzavarta’ Fannit, Fanni pedig szállodába akart menni, de a mi kis gavallérunk szárnyai alá vette Fannit.  Az pedig, hogy én esetleg egy másik szobában aludjak, külön Harrytől, nem is vetődött fel.  Tudom, hogy az elég csúnya dolog lenne, ha örülnék annak, hogy végül is csak ketten maradtunk és Fanni nem csatlakozott hozzánk, de az igazat megvallva a szívem mélyén nagyon örülök. Az, hogy Harryvel osztom meg az ágyat, hogy vele hajtom álmomra a fejem, hogy tudom, hogy ott van mellettem mindvégig egy felemelő érzést ad. Jelen pillanatban úgy érzem magam, hogy elbírnék az egész világgal, annak ellenére, hogy ez itt csak az első napom. Pár percig még mosolyogva feküdtem az ágyban és jobban szem ügyre vettem a szobát. A bézs és a fehér dominál a szobában de még mellé vetődik egy-egy helyen egy kis méreg zöld. Az ágy két oldalán két éjjeli szekrény helyezkedik el, ugyanolyan bézs árnyalatban, mint a falak.  Az ágy felett egy számomra ismeretlen motívumot tartalmazó festmény kap helyett.  Hatalmas ablakokkal ellátva, a szobát gyönyörűen hatalmába keríti a fény.  Az ággyal szemben egy kis bútor van, amin pár kép kap helyett. Jobban megfigyelve, egy róla és a fiúkról, egy nagyobb kép egy fiatalabb nővel és egy picit öregebbel akik valószínűleg a nővérre és az édesanyja, a kísérteties hasonlásból ítélve, aztán még egy kép rólam. Rólam? Felkényszerítve magam az ágyról a képhez sétáltam. Kezembe véve  pontosan tudtam, hogy ez mikori. Amikor biciklizni voltunk, Harry magával hozta a nagypapám ezer éves fényképezőét, amit, csak egy családi ereklyének tartottunk, nem gondoltuk volna, hogy még működik. Harry pedig ennek az ellentétéét bebizonyítván számtalan képet csinált, állítása szerint csak úgy. Ez a kép még a ’fürdésünk’ előtt volt fényképezve, amikor a naplementében gyönyörködtűnk. Hát őszintén mondva eléggé művészi lett. Nagyjából a kép csak a derekamig van, oldalra vagyok fordulva és mosolygok, a naranccsárgás színkombináciról nem is beszélve. Egyszerűen elvarázsolt. Letéve a fényképet,  fejem akaratlanul az óra felé fordítottam. 12:09. Egy fél óra eltelt, de Harry még sehol. Kivettem egy vékony fekete köntöst, majd magamra véve indultam ’Harry megkeresése’ megbízásom véghezvivéséhez.  A  padlóra lépve átfutott rajtam a hideg, és most kezdtem el bánni azt, hogy miért nem tettem be azt a cicás mamuszt amit anya annyit hangozhatott. Hát ez is azt igazolja, hogy a szülőknek szinte mindig mennyire igazuk van. Végig billegtem a mahagóni padlón, majd a kissé kellemesebb szőnyeg féleséggel ellátott lépcsőn fellélegeztem. Tovább haladva bepillantottam a kényelmesen elrendezett nappaliba, majd legvégül a konyhába. Elkeseredten ültem le  az egyik székre.  Kicsit távolabb tőlem pihent egy fehér lapocska valami szöveggel rajta.

            Jó reggelt, szívem! Sajnos, akadt egy kis dolgom ami halaszhatatlan volt, de valószínűleg hamar befejezem.  Addigis ne huncutkodj, nélkülem!

                                      H. x

                    Még egypárszor elolvastam aztán kedztem feldolgozni az előbb olvasotakatt. Elsősorban akadt egy kis dolga ami halaszthatatlan volt? Úgyan már, milyen dolog lehet olyan sürgős, hogy reggeli kora órákban megkénne oldani? Másod sorban pedig a kis üzenet második részéből nem nagyon tudok mire következtetni, de bizonyára, valamiféle Harry trükk lehet ez is. Ne huncutkodjak. Ne huncutkodjak? Tuti nem akarom tudni, hogy mire gondolt. Rövidke kis üzenetének ellenére mégis mosolyt csalt az arcomra.  De annál inkább aggasztott az, hogy mi volt hallaszhatatlan. Reggeliért ha elment volna már rég itt lett volna, az pedig biztos nem egy ’hallaszhatatlan’ dolog. Lehet, hogy bekellett menjenek a stúdióba? Bár az is kizárt, hiszen szabadságuk van. Itt ülök és magamat ölöm a töprengéssel ahelyett, hogy felhívnám. Gratula Rebeka, nagyon bölcs vagy. Áh de az azt jelenti, hogy felkéne baktassa megint a szobába. Egyefenne, megéri. Elég gyorsan meg is lett a telefonom, nem tudom, miért hittem olyan nagy őrdőngőségnek. Kikerestem Harrynek a számát és már tárcsáztam is. Kicseng, kicseng, kicseng és kinyomja. Kinyomja?  Most már komolyan kezdek aggódni. Körbe-körbe járva  a hazát még egy párszor próbálom utolérni, de semmi. Leülve a kanapéra, gondolkoztam kit hívhatnék. Zayn. Idegesen nyomkodtam össze-vissza a telefont, már a fél névjegylistát végignyomogattam, míg megtaláltam a megfelelőt. Pár üres csöngés után, egy ismerős hang szólt bele.

-  Nocsak ki hív engemet! Történt valami, törpilla? – érdeklődőt olyan ’mosolygos’ hangon. Nem akartam letámadni, hogy igen Zayn, a barátom titokzatos módon eltünt, annak ellenére, hogy még kis cetlit is hagyott, miszerint halaszhatatlan dolga akadt, ami hát valljuk be eléggé ganyús, nem? Aztán pedig még a hívásom is kinyomja. Vagy lehet, hogy csak a pékségbe szaladt le, ahol egy bögyös szőke cica baba elfogta és most a kenyerek között egy baghettel a szájába tárolja. Én pedig egyre hisztisebb leszek, ami egyáltalán nem jó, hiszen lehet semmi baja én meg fölöslegesen zargatok fel mindenkit.

- Hahó Rebeka, még itt vagy?  - hallottam a vonal másik végéről egy már nem mosolyos hangot.

- Uhum, vagyis persze. – tértem vissza  a környező világba.

- Tehát megismétlem a kérdésem, történt valami amiről tudnom kéne? 

- Hát csak annyi, hogy Harry nincs meg, és, hogy nem tudsz erről valamit? – fogtam az elterveltnél rövidebbre.

- Pontosabban, hogy eltűnt? – kérdezte.

- Hát például úgy, hogy  mondjuk hagyott egy cetlit? – mondtam miközben lerágtam azt a körmöm amit már három és fél hete növesztek.

- De akkor nem is tűnt el, vagy? – nevette el magát.

- Fölhívtam egy párszor, de kinyomta. – szaggatom tovább szép hosszúra nőtt körmeimet.

- Hát akkor biztos, hogy nem tűnt el. Lehet, hogy valami nagyon fontos dolga van. Amúgy nem említett semmit, hogy esetleg... – nem tudta befejezni, mivel egy éles női hang vágott közbe valami olyasmit mondva, hogy Ki ne mondd!

- Perrie? – szóltam bele bizonytalanul. Ezer közül feltudnám ismerni azt az éles mégis lágy hangot. Most mégis bizonytalan voltam. – Mit ne mondjon ki? – kérdeztem kissé idegesen, ami elég agresszívra sikeredett, mint idegessé.

- Áh szia Beca, hogy vagy? – vette át a telefont mivel már ’teljes egszében’ rendesen hallottam.

- Perrie, ne terelj kérlek. Mit kénne tudnom? Ki vele, hol van Harry? – mondtam miközben végre tudatosult bennem az, hogy Harry csak tervel valamit.

- Nem én vagyok Harry barátnője, honnan tudjam? De bizonyára leugrott a pékségbe, én most le is teszem, szia! – zárta rövidre és egyszerűen kinyomta még mielőtt hozzátudtam volna fűzni valamit. Azt nem kizárva, hogy lehet másvalaki tud valamit a titokzatos Harryről, kikapcsoltam a telefont és valahova két kanapé közé dobtam. Hazajön amikor hazajön. Addig is békében betudok pakolni a szekrényekbe, a temérdek ruhát amit képes voltam magammal cipelni. De először a nappalibeli zene polcról kutattam valami értelmes zenét ami segít a megnyugvásba. Végighúztam piciny újaim a polc tartalmán. Lám-lám One Direction hátán One Direction.  A kis egoista- mondtam magamba. Lemeltem a Take Me Home albumot és tovább mentem a szobámba. Betéve a zenét olyan hangosra tekertem amennyire csak engedettnek hittem és csendesen dudolgatva kezdtem keresni ruháimnak helyett.

                      Nagyjából két és fél után büszkén zártam be a szekrény ajtaját és kikapcsoltam az immáron másodjára befejező Take Me Home dal listát. Rápillantottam a reggel használt órára, ami már 17:34 mutatott. Az elkeseredetség még jobban erőt vett rajtam. Mi dolga lehet Harrynek ami ennyire sok ideig tart? Nekem igazán elmondhatná, vagy talán nem bízik meg bennem? Áh, az lehetetlen, hiszen nem adtam rá semmilyen okot. Vagy talán...? Kétlem, hogy Harry megcsalna. Az agyam folyamatos kattogását a hasam erőteljes korgása szakítót félbe. Jogos, hiszen nem reggeliztem vagy ebédeltem. A lábam saját életet élve, indultak el a konyhába. Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy vajon csináljak egy kis lasagnét hiszen olyan rég nem ettem és biztosan Harrynek is jólesne ha valami normális kaját enne az e napi kiruccanása után, bár nem érdemli meg. Körülnézve megtaláltam minden hozzávalót de a lustaság úrrá lett fölöttem és inkább összedobtam pár szendvicset. Unottan dobtam le magamat a kanapéra a tányérral a kezemben, miután a házban az összes létező villanyt felkapcsoltam. Eléggé ijesztő volt, ahogyan a nap elhagyta megszokott helyét és egyre inkább sötétség honolt London külvárosán. Nem mintha nem ültem volna már egyedül otthon vagy valami, csak ez egy kicsit nyomasztó. Magamba egy félig idegen házban, persze meg ott van Harry aki fogalmam sincs hol van. Előkotorászva a távírányítót kezdtem kapcsolgatni az általam még sohasem látott csatornákat. Megálltam az egyik nyálas mexikói szappanoperánál. Mondhatnak bármit mások, néha jó belemerülni ezekbe. Legalábbis én megszoktam tenni. Husz perc múlva mind a három szendvicset bevágtam, ami egy új rekord idő számomra. A piszkos tányért gyorsan elmosogattam kézzel majd bekucckoztam a nappaliba. Pár perc múlva furcsa zörejt hallottam a konyhából. Nyugtáztam magam, hogy bizonyára a víz csepegett vagy valami, de ez a zaj folyamatosan erősödő aztán egy nagy huppanással befejeződőt.  A hideg kirázott és megtudtam volna esküdni, hogy mikor hátrafordultam  egy árnyt is láttam. Lassan, amennyire csak lehetett hangmentesen áltam fel, majd a mellettem levő vázát megfogja indultam a 'színhely' felé. A helyzetem egy horror filmben is beleillene, egy lány magában egy hatalmas házban London külvárosában. Pompás. Elérve, a sötétben próbáltam bemerészkedni, hiszen a legfőbb, hogy ne keltsek feltűnést, nem? Kitudja milyen sorozatgyilkos mászkál épp most, velem egy házban. A konyhában tárva nyitva találtam az egyik ablakot. Oké, ez már tényleg a furcsának a legfurcsább pontja. Ha megélem, hogy még egyszer látni fogom Harryt akkor két pofont fogok lekeverni nála. Csendben kihúztam az egyik fiókot ahonnan kihalásztam egy serpenyőt. Igen, bizony, a filmekben is  mindig ezzel a csodatevővel menekülnek el a gyilkosoktól. Kissé megtorpantam mikor egy újabb puffanás hallatszott az emeletről. Pontosabban a felettem lévő helységből. Magamban lerajzoltam a ház alakját és akkor tudatosult, hogy az biza a hálószobánk. Nagy levegőt véve határozottan indultam a lépcsők felé. Itt ma senki sem fogja életét veszteni. Vagyis de, esetleg az az akármi ami fent van. Szerencsémre az ajtó félig kivolt nyitva és rálátást nyertem egy sötét alak settengetését az ágy körül. Kissé megnyugodtam miszerint csak egy emberrel van dolgom semmi természetfeletti lénnyel. A kis résen becsúszva indultam az alak felé amit igen hamar elértem. Újabb nagy levegőt véve a hátára ugrott és esszevesszetten ütni kezdtem hol a serpenyővel hol a kezemmel.
- Rossz házba törtél be, barátom! - mondtam miközben a könnyen legyőzhető ellenfélt tovább püföltem.
- Hé, Rebeka, állj már le, kérlek! - védekezett és ordította egyben. Az első szónál megismertem, hogy ki az. Ilyen csak velem történhet meg. 
- Jesszusom, Harry? - ugrottam le a hátáról és kapcsoltam fel a villánt. 
- Nem Rebeka, a zodiákus gyilkos, örülök a találkozásnak! - fordult meg és így már tisztán láthattam szövet kabátba bújtatott testét.
- Annyira sajnálom, nem akartam, csak tényleg megijedtem. - ültem le az ágyra s arcomat kezembe temettem. Tényleg nem gondoltam arra, hogy Harry lehet az, hiszen bizonyára, mint minden épeszű ember, azt hittem, hogy az ajtón keresztül fog betoppani, és nem Tarzanoskodik. Sőt, minek jött be így? Félek, hogy tényleg azért, mert talán megcsal. Ahogy ez a gondolat söpört végig rajtam úgy szökött ki egy könnycsepp a szememből.
- Ugyan semmi gond, csak hát legalább annyira ijedtem meg amennyire te. - mondta nevetve, bár nem néztem fel. - Rebeka? Figyelj, ugye nem sírsz? - ült le mellém -  Megse kottyantak az ütéseid, jól vagyok! - simogatta hátamat, bár látta, hogy evvel nem fog sokra jutni. 
- Most komolyan azt gondolod, hogy azért sírok, amiért párszor megcsaptalak egy rohadt serpenyővel? - néztem rá könnyborította arccal. 
- Hé, mi történt? - bújt egészen közzel hozzám majd kezében vette arcom.
- Hol voltál? Hol voltál egész nap, Harry? - kérdeztem, mire ő elengedte kezei közül fejem és lefele nézett. - Ugye, nem más lánnyal? - törtem át zokogásban.
- Mi? - nézett rám nagy szemekkel. - Dehogyis, jesszusom, nem. Figyelj, ha megígéred, hogy nem sírsz elmondom. - törölte le a könnyeimet, míg a választ várta amire én csak bólintottam, majd türtőztetni próbáltam magam. - Mivel tudom, hogy ez itt az első napod egy randit szerveztem, egy olyan helyen ami kissé extrém ilyen helyzetekben és nehéz volt alkudozni, hogy lehető legyen. Aztán pedig még reggel Perrie-t felhívtam, hogy keressen neked egy tökéletes ruhát míg én a helyet foglalom le. Aztán pedig azért másztam be az ablakon, hogy betudjam csempészni a ruhát meg a kártyát amin a helyett írja és az üzenetem.  Hihetetlenül hiányoztam de azt akartam, hogy minden tökéletes legyen majd, most már érte... -  nem hagytam befejezni, inkább ajkaimat az öveire tapasztottam. Finoman csókolt. Megfeledkeztem arról, hogy hol vagyunk, mi történt azelőtt, mit mondott, vagy, hogy mi lesz. Csak azt láttam magam előtt, hogy szeret és én is őt. Ez volt az egyetlen fontos dolog, ami számított. Életem végéig itt akartam maradni. A karjaiban, az életében, az ő világában. Annak ellenére, hogy ajkaim epekedtek csókja után elváltunk egymástól. Csak mosolyogva néztük egymást. Nem volt szükségünk szavakra, hogy megértsük egymást.
- A ruha.. A ruha, ohm alattad van. - törte meg a csendet, mire mindketten nevetni kezdünk.
- Majdnem megöltelek, lelőttem a meglepetésedet, és még a ruhát amit vettél is tönkre teszem. Egyszerűen siralmas az életem. - görbítettem le a szám. - Nem tudom, hogy tudnak az emberek elviselni, mikor néha saját magamat idegesítem. - fakadtam ki szerencsétlenségemben.
- Ilyet soha többé ne mondj. Megértetted? - fordult felém. Láttam valamit  a szemében, amit még soha. Valami ami megerősítette bennem azt, hogy mennyire fontos vagyok számára. Látszott rajta, hogy legalább olyannyira komolyan gondolta, mint ahogy mondta.
- Szeretlek. - mondtam el egy szóval azt amit érzek.
- Én is téged, Rebeka. - csókolt meg. - Most pedig siess, mert elkésünk! - szakította meg.
- Biztos még elakarsz vinni? - kérdeztem.
- Ez nem kérdés. - állt fel halvány mosollyal. -  A kocsiban várlak. 
Amint kiment felálltam s kezembe vettem a ruhát. Egyszerűen csodálatos volt. Hihetetlenül szégyenlem magam azért amit tettem. Bár, talán megerősődőtt a bizalmam Harry iránt ma. Ami valljuk be, talán megérte ezt a kis incidenst. A legjobb ha most jól kicsípve jelenek meg Harry előtt, hiszen ő igenis a legjobbat érdemli. Egy csodás ember, akihez egy csodálatos lány való. Aminek hát én nem igazán felelek meg. A mai napot félretéve, mosolyogva és izgatottan vonultam be a fürdőbe. Bár az is biztos, hogy a mai napot nem fogjuk csak úgy elfejeltetni,  hiszen ezek az emlékek. Legyenek szomorúak, vagy boldogok ezek vagyunk mi.

II. fejezet 6. rész

                    Sziasztok! Hát ahogy mondtunk legkésőbb vasárnap itt vagyunk! Ami pedig a legjobb, hogy most végre elmúlt ez a próbavizsgás időszak és újra fellélegezhetünk, bár nem sok időre. Nagyon nincs mit hozzáfűzni a részhet, reméljük fog tetszeni! Igy mellékesen mondanánk, hogy kissé féltékenyek  vagyunk a blogbeli életre, hiszen ott javában tombol a nyár, nálunk meg brr, inkább ne is beszéljünk róla! Reméljük mindenki jól van , és akkor legközelebb találkozunk pénteken vagy szombaton! További szép vasárnapi estét!
                                                                 Beca és Fanni x





                                                        - Fanni szemszöge -

                       „Hogy ezek után barátokként folytassuk az utunkat, ami már egyáltalán nem egy irányba vezet?  Jól van, legyen. Akármilyen döntésre is jutottunk volna a tegnap estét követően én elfogadtam volna. Csak azt szeretném, hogy ő boldog legyen. Találja meg azt az embert aki majd boldoggá  teszi, mellette lesz. Szívből fogom tisztelni majd azt a lányt ,de jól becsülje meg. Egész életemen át kifognak tartani a Niall iránti érzéseim. Ő volt az első, aki ilyesmit váltott ki belőlem és én ezért nagyon hálás vagyok neki.
Ő az a fajta ember aki akár egy pillanatnyi mosolyával is örök fényességet varázsol a lelkedben, aki mellett nincsenek gondjaid. Karjai közt úgy érezheted magad, mintha csak ti ketten lennétek egy másik világban, ahol a földi bajok már nem háborgatnak.”- írtam le minden érzésem egy kopott füzetbe amit sietősen téptem ki a szekrényből mielőtt elindultunk.
                       A repülőn fogtam csak fel igazán, hogy megint együtt a „nagy csapat”. Mindenki egyszerre próbálta elmondani mennyire is hiányzott neki a másik. Élmények és nevetések töltötték be az egész teret. Persze Beca egész végig hajtogatta a kitűnő érettségi jegyeit. Már mindenki többször is gratulált, Harry minden egyes gratulációnál csókkal jutalmazta.. na így már mindjárt más a gyerek fekvése, miért is papol csak erről Rebeka. Már a végére Harrynek is leesett, és mindenki jót röhögött rajta. Ennyire jó hangulatban telt el az egész út. Leszállva a repülőről csodálatos módon egy lesifotós sem üldözte a srácokat. Harry felajánlotta, hogy mindegyik fiút hazaszállítja, de végülis nem kellett, mert önállóan megoldották, kivéve Niall. Persze ő is csak lustaságból és kényelemből.
A belvároson keresztül mentünk. Szokás szerint mindenki most igyekezett hazafelé a munkából, a forgalom valami elképesztő volt. Sikerült is valahol a dugó közepén leragadnunk.
- Harry, biztosan nem leszek terhetekre? Mert arra a 2 hétre lakhatok egy közeli hotelban is.. - szólaltam meg, de nem tudtam befejezni.
- Fanni, kérlek.. Nem azért hívtunk meg titeket, mert nem látunk szívesen, és természetes, hogy nem zavarsz.- szólalt meg Harry mindig nyugodt hangján.
- De azért mégiscsak kettesben szeretnétek maradni Becával!- váltottam kicsit más hangnemre, mire Niall és Rebeka rögtön vették a lapot Harry pedig csak kajánul vigyorgott.
- Azt majd mi megoldjuk!- nevetett.
- Szerintem pedig nálam is lakhatsz, akár!?- szólalt meg Niall a tarkóját vakargatva.
- Akár!- vágott közbe Harry.- Mindekettőtökre ráférne, hogy végre megbeszéljetek ezt az egészet. Rájönnétek arra, hogy mennyire fontosak vagytok egymásnak.
- És, hogy nem tudtok a másik nélkül élni.- folytatta Rebeca, mintha egy jól betanult szöveg lett volna, de az én feszélyezettségem most még ez sem oldotta fel. Fogalmam sem volt mit monjdak.Talán ő már tényleg átváltott ilyen „barát üzemmódba” és soha többé nem nézne rám úgy, vagy talán éppen ez a célja, hogy ismét egy útra lépjünk. Hát én ezt egyáltalán nem így gondolom. Egyik verziót sem bírnám elfogadni.
- Végülis miért ne!- adtam be a derekan mire mindhárman fellélegeztek. Beca és Harry egymásra nézve mosolyogtam, hát már ha a saját bőrömet nem is mentettem meg, de legalább a szerelmesek együtt lehetnek.

II. fejezet 5. rész

                    Halihó! Rég nem találkoztunk, amit nagyon sajnálunk! Részben az én hibám volt mivel nem volt időm és sem ihletem, hogy megírjam ezt a részt, de ma összeszedtem magam és sikerült! Remélem nem haragudtok ránk, mégegyszer nagyon sajnáljuk, azt a majdnem 3 hetes késlekedést! A következő rész is valószínűleg fog késni, mivel a következő héten próbavizsgák lesznek a főtantárgyokból, amiből nekünk 3 van. Rendszerint a román kedden, a matek szerdán a magyar pedig csütörtökön. Tehát összeségében jövőhéten csak egy résszel szolgálhatunk amit legkésőbb vasárnap vagy szombaton teszünk fel. Remélem veletek minden rendben van, már amennyire rendben lehettek ilyen sulis időszakban! 

                                                        Beca és Fanni x


                                             - Harry szemszög - 

                       A nap bohokás sugarai gyengéd érintésükkel melegítették csupasz lábszáramat. Az ágyon feküdve figyeltem az előttem jobbra- balra ruhákkal egyensúlyozzó lányt. Az olyan pillanatokba amikor majdnem hasra esik egy- egy gyengéd mosolyt eresztek arcomra. Az egész annyira álomszerűnek tűnnik. Kint a nyár javában tombol. Meleget, boldogságot árasztt és szeretetett csal az emberek szívébe. Attól függően, hogy én nem vagyok kint úgyan ezt érzem. Szeretetet, boldogságot. És ezt az egészet egyetlen egy lánynak köszönhetem. Sokat hallotam arról az úgynevezett “rózsaszín felhőről” ami az embert körül vesz ha szerelmes, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is átfogóm ezt élni. Egyszerűen annyira tökéletes ez az egész.

- Látom nagyon jól érzed magad. – ugrott rám.

- Hm, ezt az élvezetet te pedig egyre jobban fokozod. – csókoltam meg gyengéden.

- Harry, kérdezhetek valamit? – hajtott fejét mellkasomra és felfele nézett.

- Tessék? – símitottam ki egy kósza tincset szemeiből.

- Biztos nem baj? – kérdezte ajkát tépdesve.

- Rebeka. Most komolyan még ezen rágodsz? Már ezerszer megbeszéltük, nem? – néztem rá komolyan.

- Olyan furcsa, hogy alig egy pár hónapja vagyunk együtt és már hozzád költözök. Még akkor is ha ez csak idéglenes. – tette hozzá.

- Micsoda? Figyelj rám egy picit.. – ültem fel és az ölembe húztam. – Ez nem számít, hogy hány hónapja vagyunk együtt. Az számít, hogy mennyire szeretjük egymást, független attól, hogy mennyi ideje vagyunk együtt. És azt, hogy  ez csak  idéglenes felejtsd el, te hozzám tartozol. Azt akarom, hogy reggel mikor felkellek te legyél az első akit láttok, hogy este egymás karjaiban aludjunk el, az esős napokon együtt heverésszünk a kanapén, sőt ha akarod akkor egy kis kertet is kialakíthatunk. – osszottam meg vele, az úgymond általam elképzelt jövőbeli életünket. Kifejezéstelen arccal nézett rám, sőt egy kis félelmet és zavarodottságot is láttam szemébe. Hirtelen nem tudtam mire vélni, kezdtem azt hinni, hogy ő nem pont így gondolja ezt az egészet. Aztán, mint a jég a tavasz első napján fokozatosan kezdted feloldvadni a tekíntette.

-  Harry.. Én egyszerűen nem is tudom mit mondjak. Annyira köszönöm neked, hogy itt vagy mellettem. Csak félek. Félek attól, hogy mit fognak szólni a rajongók. Mivel, hát, egyrészt én is átérezttem, azt, amit ők most.  A kedvencüket látni egy másik lánnyal nagyon fájadalmas. Főleg ha már így lekötelezték egymást. – pár pillanatig abbahagyta, majd fülig pirosodva folytatta -  mármint nem úgy  lekötelezni. Félre ne értsd! Nem abban az értelembe, mint férj és feleség vagy jegyesség vagy akármi is az. Csak úgy egyszer... – úgy éreztem, hogy jobb ha ezt a magyarázkodást félbeszakítom most. És hát mivel ha nem egy csókkal? Tudom, hogy mennyire kellemetlenűl érezte magát, bár szerintem a semmiért, de úgy éreztem, hogy evvel megtudtam valami féleképpen nyugtatni, sőt elfelejtettni vele az össze-vissza motygoását. Tehát az önkínzása elleni hadjártom úgy látszik sikeres volt. Picit furán fejezte ki magát, de nem hiszem, hogy ez kinosnak lehettet volna mondani.

- Köszönöm. – dölt mellkasomra én meg egy kicsit megemelve hátradöltem. Sem én, sem ő nem szólalt meg. Nem volt szükségünk a szavakra. Most nem.  Csak feküdtünk és élveztük, hogy egymás társaságába vagyunk. Apró újaival kicsi köröket rajzolt a hasamra. Minden érintésétől kirázott a hideg és a libabőr mindvégig uralkodott testemen. Nem tudom pontoson mióta feküdtünk így, csak azt észleltük, hogy egy halk kopogás csendült meg az ajtó mögül.

- Tudom, hogy nincs semmi kedvetek, de nagyjából két  óra múlva indulunk. – pillantott be Liam mosolyogva.

- Tíz perc és lent leszünk. – motyogtam. Liam bolíntott egyet és kiment.

- Nekem nagyjából már minden bevan pakolva. – nézett körül egy szomorú sohaj kiséretével Rebeka a félig üres szobába.

- Még csak most kezdődik igazán az életed. Személyesen fogok gondoskodni róla, hogy minden tökéletes legyen. – símitottam ki egy tincset a szeméből.

- Hm, ez jól hangzik. – kuncogott. Pehely könnyű súlyával egészen rán feküdt én pedig mindkét karommal átöltem.

- Mennünk kénne. -  mondta csendesen. Bólintással jeleztem, hogy szerintem is. Lassan feltápászkodtok, majd kéz a kézben indultunk lefelé. Ahogy lefele mentünk fokozatosan hangosodott a vísongások és a nevetések hangoságga. Leérve, hát, eléggé megvoltunk lepve. Egészen fura látványba részesültünk,  a fiúk, Fanni, és Rebeka  szülei a kerti locsolokkal  locsolták egymást. Többnyire a fiúk mind fürdőgatyában voltak, Fanni fürdőruhába, a szülők pedig szolidabb öltözékbe – már amennyira annak lehetett nevezni.

- Az ott anya? – nézte Rebeka tátott szájjal, az anyját, aki hát, egy rövid shortban és egy egy nagyon  lenge felsőbe volt  - Hát, de azok az én ruháim!

Őszintén nem tudtam, hogy most nevessek, vagy tartsam meg azt a drámai pillanatott. Miútán eleget bámészkodtunk, a hátsó kijáraton kimentünk a már élethű vísongások közzé.

- Ez most  komoly? Nekünk pappoltok, hogy két óra múlva megyünk, ti meg itt locsoktok? – tátottam ki a kezem. Pár pillanatig mindenki felénk fordította a fejét, majd  kisértetiesen hasonló gonosz mosollyal mindenki eleresztette a vízet. Rebeka ordított. A többiek röhögtek. Niall  Fannira célozott. Fanni Niallre. A többiek tovább ránk. Én is fogtam egy locsolót. A fiúk felé fordítottam. A fiúk csak rám koncentráltak.  A szülők nevetve bementek. Valaki hátulról a fenekemre célozott a locsóloval. Megfordultam. Rebeka volt az. Nevetett. Mindenki nevetett. Mindenki szórakozott. Röviden ennyi volt a délutáni malackodásunk történette. Abból a másfél órából egy egész óra eltelt avval, hogy megszárítkozunk, felöltöztünk, lehurcoltuk a böröndünket, sorban áltunk a ház összes fürdőszobái  előtt. Aztán Fanni hazaszaladt elbúcsúzni a szüleitől, mivel igen, ő is velünk tart a nyáron Londonba. Vele nem lenne teljes a csipet- csapat Rebeka úgyszintén elbúcsúzott a szüleitől, ami hát előídézett az anya- lánya párosból egy tengernyi vízet. Alig tudtuk őket - Rebeka édesapjával – leállítani, de a végére nagyjából mind én, mind Rebeka édesapja sikerrel járt. A börőndőket kiszállítottuk a kocsiba, majd elindultunk Fannit felvenni. Mindenki teljes egészében elérte a repülőtért és hát, így heten belecsaptunk, talán, életünk legizgalmasabb időszakába. Ez a nyár igazán eseménydúsnak igérkezik.  Lehet rossz is, lehet jó is, Rebekával és a srácokkal minden túlszárnyalható.