II. fejezet 1. rész

                        Sziasztok! Először is  nagyon boldog újévet kívánunk nektek, kedves olvasóink. Eljött ez a nap is! Mint látjátok mi is felkészülve az új fejezethez, teljesen átalakítottuk a kinézetet. Beszereztük a chat-et is ahol nyugodtan írhatok nekünk. Reméljük nektek is legalább annyira tetszik a kinézet, mint nekünk! A fejezetről annyit, hogy elég izgalmas lesz benne Rebeka és Fanni élete úgyszintén. Sajnos nem tudjuk megmondani a részek gyakorisságát, de az biztos, hogy minden héten minimum egy résszel szolgálhatunk. Ez a rész még nem, de a következő kettő egy 'összefoglaló' rész lesz, mivel 'pár' hónapot ugrunk. Nagyjából ennnyit szeretnénk mondani! Jó olvasást!

                                                               Beca és Fanni  x

 

                                          -Rebeka szemszöge-

                        A haza út nagyon ramatyul telt. Rajtam és Fannin is látszott, hogy nem vagyunk épp a legjobb passzban. Mivel édesanyám jött értünk, elégé furcsállta azt, hogy nem szólunk egymáshoz. Legalábbis úgy fordult, hozzánk, hogy nem érdemes  hosszútávon haragot tartani. Fannival először nem értettük, hogy hova akar kilyukadni, de a végén kezdtük kapissgálni. Aztán megnyugtattuk, hogy szósincs arról, hogy összevesztünk, csak hát elégé bonyolult minden.  Hogy, jobban megértse ‘lelkiállapotunkat’ elmagyaráztunk neki  az elejétől a végéig mindent.  Ő pedig csak, hol mosolyogva, hol elszomorkodva hallgatta mondandómat, mivel Fanni magába fordulva hallgatta a zenét. Legelőször Fannit vittük haza, ahol pár szó után, végre elindultunk saját otthonom felé is. Kettős érzelmekkel hagytam el Fanni házát. Annyira össze volt kuszálódva minden a fejembe.

                     De amint megláttam a húgomat és édesapámat az udvaron boldogan futkorászni elmúlt minden rossz érzésem. Azt éreztem, hogy itthon vagyok. De ennek ellenére mégis egy hatalmas űrt éreztem  a szívembe. Hiányzott valaki. Az érintései, hangja, minden egyes mozdultja. Olyan természetes volt, hogy eddig csak kis időket kellet nélkülözniük egymást. Lassan már megszoktam, hogy ő mindig mellettem van , akármit is csinálok. Mintha az árnyékom lett volna. Ezek hallatán biztos sokan gondolnák, hogy megvagyok zakanva, vagy jobb esetbe össze- vissza halandzsázok, de ez nem így van. Néha nem mindig az a legbiztosabb szerelem vagy akár barátság ami már régóta tart, hanem azok amik még frissek, épp csak a kezdette mindennek. Bár ezt nem kell úgy érteni, hogy idővel megunjuk a másikat, csak egyszerűen úgy érzem, hogy ez a szerelem sosem fog változni. Mindig is az a bohókás, kedves szerelem lesz, ahogy a legelején. Igazából nem is tudnám, azt elképzelni, hogy valamikor félreléphetnénk. Mindig is egy ilyen szerelemre vártam. Teljesen belefeledkeztem gondolataimba, amiből a kocsi zötykölődése ébresztet fel.

- És meg is érkeztünk. – állította le anya a motort.

- Annyira furcsa. – néztem ki az ablakon.

- Legyen motiváció, hogy ez az utolsó éved, aztán én nem foglak vissza, ha esetleg úgy érzed, hogy elszeretnél költözni! – mosolygott.

- Komolyan? – csillant fel a szemem.

- Erről majd még beszélünk, de most gyere, már mindenki vár.- nyitotta ki az ajtót. A húgom a kert másik végéből szaladt felém. Mikor össze találkoztunk jó szorosan megöleltem. Általában elég bunkón szokott viselkedni velem, de most irtó aranyos volt. Apukámmal is váltottam egy pár szót, majd bementünk a házba, ahol anya a vacsorához kezdet teríteni. A húgommal pedig felmentünk a szobámba, ahol odaadtam a kis ajándékát, amit volt időm venni neki. Aztán én kezdtem kipakoltam mindent amit tudtam.

                 Vacsoráig szinte mindent kipakoltam, csak az ajándékok maradtak. Azokat félretéve lementem egy kis táplálékot venni magamhoz. Vacsora közbe persze elmeséltem még egyszer a lényegesebb dolgokat. Ezalatt azt értem, hogy Harry és én kapcsolatunk nyílt felvállalása volt a téma. Kicsit féltem, hogy édesapám mit fog szólni. De ekkor kellemeset csalódtam. Annyira kedvesen fogadta, de azért itt is jelen voltak azok a szokásos apai dumák „hogyha bántani fog...” és a többi, de ezeken én csak jót nevettem. Valahol éreztem azt, hogy ez sosem fog megtörténni. Vacsora után feltoporzékoltam a szobámba, mi szerint nagyon fáradt vagyok – ami igaz is volt -  de legfőképpen megszeretném nézni a fiúk ajándékát. Leülve az ágyra  magamhoz vettem a kisebb táskát és egyenként kezdtem kipakolni belőle. A lányok ajándéka, ami hát, maradjunk annyiba, hogy a  későbbiekbe biztos hasznát fogok tudni venni belőle. Aztán pedig a kezembe került a gyönyörűen becsomagolt ajándék. Bocsánatkérően simítottam végig a gyönyörű sáfránysárga színű csomagoláson, - majd egy céltudatós mozdulattal- , szó szerint letéptem róla a papírt. Egy bőr féleségű, első látásra könyvet fogtam kezembe, amin rá volt 'írva' ékes betűkkel az 'Emlékek'  szó. Kíváncsisággal nyitottam ki. Egy fényképalbum volt. Az első oldalon három egyenlő távolságra álló kép sorakozott fel. A legfelsőn egy csoport kép volt rólam, Fanniről és a fiúkról, amit még a koncert  napján csináltunk. Alatta, pedig a sátorozáskor csinált egyik kép. Az utolsó képen pedig én és Harry szerepeltünk. Ez volt az első közös képünk. Többször is végig néztem az első három képet, míg rászántam magam a lapozásra. Egy újat lapozva újabb három megőrőkített emlék kapott helyet. Egyszerűen csodás volt. Végig lapozva, találtam olyan oldalakat ahol boldog és vicces pillanatok voltak, de olyan is helyet kapott ahol csak én és Harry voltam, vagy Fanni és Niall, vagy csak a fiúk. Majdnem a végére érve  patakokban hullottak könnyeim. Hogy a boldogság vagy a szomorúság könnyei voltak? Azt sajnos én sem tudom. A végére érve egyet símitva rajta, az éjjeli szekrényem egyetlen fiókjába beleteszem, így amikor akarom csak elővesszem és megnézhetem. 

                Elalvás előtt csak egy dolgokra tudtam gondolni. Még tíz hónap. Még tíz keserves hónap, amíg befejezem azt a fránya iskolát. Fogalmam sincs, hogy mi fog történni benne, de azt tudom, hogy nehéz lesz. Nehéz lesz mindenki számára.