II. fejezet 3. rész

                      Halihó! Annak ellenére, hogy nem kaptunk egy hozzászólást se az elmúlt részre, mégis úgy döntöttünk, hogy felteszük ma az új részt. Mint, ahogy mondtunk a következő részek bemutató részek lesznek. A mai napon Rebeka 10 hónapjában kaphatunk bepillantást. Reméljük, hogy fog tetszeni! És kérünk szépen benetekett, hagyatok valami nyomot magatok után, hogy tudjuk, hogy tetszett- e vagy sem! 

                                                                     Beca és Fanni x 
                                                   



                                                          -Rebeka szemszög- 

               A londoni út után folytattam azt az éltetet amit itt hagytam. A mindennapi életem. Vagyis hát nem mondhatni mindennapinak, de én mégis annak éreztem. Velem ellenben nem mindenki gondolkozott így. Kezdjük az iskolával. Meglepetésemre az egész iskola rólam és Harryről beszélt. Többen  a hátammögött összesúgtak , egyesek próbáltak a bizalmamban férkőzni, mások pedig ugyanúgy megvetettek, mint eddig. De hála a tág türőképességemnek, sikerült túlélnem azt a napi 6-7 órát az iskolában.  Mint utolsó éves diákoknak szokásosan rengeteget kellett tanuljak. Emiatt pedig Fannival alig tudtam tartani a kapcsolatott. Viszont annak ellenére, hogy azt mondta, hogy  nem zavarja és megérti, úgy éreztem, hogy ez nem igaz. Próbáltam minnél több időt vele tölteni, mivel tudtam, hogy ebben a barátságban jelenleg ő a gyengébb, és nekem kell megvigasztalnom. 

            Otthon minden a megszokottan ment, nem volt semmi változás. Egyszóval időkőzben minden ugyanolyan maradt kivéve az én szeretett amit Harry miatt éreztem.  Bármit megtettünk volna, hogy időközben találkozhassunk, de ez lehetetlen volt. Emiatt mindketten nagyon elvoltunk keseredve, nem tudtuk, hogy mit tudnánk kitalálni. Az idő vészesen haladt. Az órákat órák, a napokat napok, a hónapokat hónapok váltották át és még mindig nem találkoztunk. Bár ez az idő is arra ébresztett fel, hogy mennyire szerettem. Talán arra, hogy bármire kész lennék érte.

                 Lassan elérkezett az az idő is, amikor én végleg búcsút kell intsek az iskolának. Egyrészt alig vártam, mivel nyáron Harrynek három egész hónap szabadsága van, míg én végre “szabad” vagyok.  De más részt pedig, elégé viszakoztam attól, hogy mit is szeretnék csinálni a továbbiakba. Persze, más velem egykorú biztosan főiskolára gondolna először, de én úgy érzem, hogy ezt egy ideig hanyagolnám. Amikor elő álltam a szüleim élé, hogy nem akarok egyből főiskolára menni, az a meggyőződésük volt, hogy Harry miatt teszem.  Aztán egy hétig külömbözö iskolák ajánló leveleivel és proszpektusaival bombáztak. Ezt nem bírtam sokáig úgyhogy muszáj volt leülnöm velük beszélni, hogy ezt hagyják abba. Elmagyaráztam nekik teljes egészében, hogy ezt nem azt jelenti, hogy a lányuknak nem lesz egy végzetsége se, az életébe. Egyszerűen csak nem most. Úgy éreztem, hogy akkor először beszélgettünk, mint három felnőtt. A végére teljesen megértették , hogy mit érzek, és szabad útat engettek.  Két héttel a ballagásom előtt, megbeszéltük Harryvel, hogy valahogy elpróbál jönni majd, mivel tudja, hogy ez egy igen nagy lépés az éltembe. Kezdtem örülni, hogy talán nem olyan soká újra látthatom őt. De persze, miért is lenne így? Késői órában pityeget az idéglenes kommunikáció lehetőségünk. Annak ellenére, hogy másnap iskola lett volna, mosollyal az  arcomon nyítottam ki a laptop tetejét. A mosoly egyből lefagyott a szájamról amikor szembe kaptam magamat, Harry szomorú arcával. Lágyan köszönt és belekezdett mondadójába. Elmondta, hogy nagyon sajnálja, de nem fog tudni eljönni. Sem ő, sem a fiúk, mivel valami bugyuta jótékonysági bálon kell megjelenjenek. Szívem szerint lecsaptam volna, a laptopot, de nem tehettem ezt. Sajnálkozva nézett rám, majd kis idő után közölte, hogy mennie kell. Tudtam, hogy nem volt szabad azt mutatnom, hogy mennyire fáj. Ő a barátom, és ez a munkájával jár. Mindenbe támogatnom kell. Tudom, hogy ha elkezdtem volna sírni lemond mindent, a fiúkat és a rajongókat cserben hagyva azzonal ideutazik. De nem lehettem ennyire őnző. Elbúcsúzva, utatt engedtem könyeimnek,- még ha ennek az lesz a következménye, hogy holnap kétszeresére feldúzzat, piros szemekkel megyek iskolába. Egyszerűen nem érdekelt  már semmi,

               A nap bársonyosan símogatta az emberek kezét. Érezni lehetett, hogy a nyár kapujába vagyunk. Az osztályok a nekik kiosztott helyekre befészkelték magukat, azt várva, hogy megkezdődjön az ünnepség. Mindeki arca csillogott. Bár egyeseknek a nap cirogattó sugaraitől, másoknak pedig a könnyektől. De azért többen is voltak akik mosolyogtak. Az utóbbi kategoriában mondanom se kell, hogy a szülök és a diákok hozzátartozói voltak. Hát persze, hiszen a kis csibéjük, a felnőttség és önállóság kapujában áll, milyen jó dolog is ez. Ha tudnák, hogy ez közel sem olyan jó, mint amennyire hiszik. A szokásos igazgatói, osztályfőnöki és legjobb tanulói beszédektől az elalvás közelíttet, de valahogy kibírtam. Miútán minden szarságott összehordtak a sikeres jövő megválasztásáról, a biztonságos közlekedésröl, sőt meglepetésemre még a biztonságos szexuális életről is beszélt, a hát , eléggé gagyi alígazgató. De ezt az emberek többsége röhögve hallgatta. És a várva várt pillanat mikor mindenkit kiszólítannak, hogy vegye át azt a papír darabot, amivel a további életünk függ. Megfintorgotam amikor az én nevemet szólították, de egy kényszer mosolyt erőltetve elindultam elvenni azt ami az enyém. Nem mondóm volt bennem egy kis büszkeség, amikor a családomra és Fanniékra pillantottam.  Bár azért ezt az érzést egyből elragadta az a keserű gyötrödés, mivel akár Harry és a fiúk is itt állhattak volna. De nem, ők most több, mint 3000 kilométerre  vannak. Bár pillanatig csak egyhelybe álltam, mikor nekem már rég lent kellett volna legyek a helyemen, átadva ezt a dicsőséges pillanatott a következő személynek. Gondolataim csakis Harry-n körül forogttak. Minden szem rámszegeződőtt és figyelve mit lépek. Észhez kapatam, egy elbüvőlő mosolyt eresztettem és próbáltam ’nem feltűnést’ kellteni. Vagyis ennél nagyobbat nem. Leréve hállát adva az Istenek szenvedtem végig az ünnepség további részét.

              Általában a 12. osztályt  egy bál zárja, amit a négy osztály közösen tart, vagy éppenségel azok is jönnek akik még akarnak a suliból. Hát ez nálunk sem volt másképp. Már ezelőtt egy hónappal mindeki hevessen készült, a fiúk próbálták párjukként kérni a szerintük ehhez illő legalalkalmasabb személyt. Vicces volt,  hogy négy fiú versenygett azért, hogy végül az egyikőjükkel menjek a bálba. A szívem megszakadt értük, de mindegyiknek nemet kellett mondjak, mivel hát, nekem már megvolt a tökéletes pár. Vagyis úgy voltam vele. De hát, mindig minden az ellenkezőjére fordul ha tervezzünk, nem? Mivel ez egy olyan bál volt, ahol kivételesen mindenkinek volt párja, elvetettem azt, hogy menjek. De persze mindekinek van egy olyan barátnője aki  addig verri a fejét, amíg bele nem megy abba, hogy ketten menjenek. Hát Fanni ilyen volt. Eldöntötte – helyettem is - , hogy mi már pedig ott leszünk. Muszáj megünnepelnünk ezt, baráttal vagy barát nélkül. Nagy nehezen hát belementem, látván azt, hogy ő boldog mivel azt gondolta, hogy engem boldogá tesz, engemet is felvíditott. Még ezen a héten a városba sétálgattunk amikor egy gyönyürű ruhát láttam. Tökéletesen illett az alkalomra. Mivel amúgy is kellett volna egy normális ruhát vegyek magamnak, hát felpróbáltam. Vannak azok a szokásos dumák, amikor egy illető mondja egy másik ruhájára, hogy ‘ - Mintha rádöntötték volna’. Hát ez mese nélül pont olyan volt, mintha rámöntötték volna.

Nagyjából ez azt éreztette velem, hogy kompenzálja azt, hogy nincs mellettem, azt akit mindennél jobban szeretek, de most rájöttem, hogy nem. A tükör előtt állva, és arra  várva, hogy végre Fanni is kész legyen teljesen mást érzek. Nem érzem magam képesnek arra, hogy most elmenjek bulizak és úgy tegyek mintha minden rendben van. Semmi sincs rendben. Néha úgy érzem, hogy az egész kapcsolatunk Harryvel egy kozmikus kicseszés. Semmi sem történik soha úgy ahogy azt tervezzük. Most ő kellett volna csengessen az ajtónknál, és a lépcső végén várva rám, készen arra, hogy elvigyen ebbe az átkozott bálba. De nem, ő nincs itt. Pár percig még folytattam az önmarcangolásomat mire csengettek. Egy pillanatra felragyogott a szemem, de aztán elvettetem a fejemben szárnyra kapó gondolatom. Kopogást hallottam az ajtómnál. Újra elkezdett csillogni a szemem, de csak a  húgom volt aki huncutt mosollyal mondta, hogy ide menni. Mamagra erőltettem azt a ’minden jó és boldog vagyok’  arcot majd elindultunk Fannival lefele. Lehajtott fejjel megyek lefele, mire egy ismerős hangott halok. A szívem hevesebben kezd verni, intek Fanninak, hogy álljon meg, és a lepcsők mellett kihajolok. Most vagy hallucinálok, vagy tényleg ő az. Az egyensúly érzékem nem éppen a legjobb, egyáltalán nem szoktam magassarkúba járni, de ha kell megteszem. Egy egyetlen megbillentés miatt, fenékre estem, és a lépcső aljáig csúsztam. Nem kis hangzavart csapva sikerült földre érnem és evvel elérnem, hogy a hallban társaság felém forduljon. Kezemet a szám elé kaptam. Ő volt az. Fekete öltönyben, arany és fekete szinű nyakkendőbe volt, mondhatni hozzám öltözött.  Nem voltam biztos abban, hogy ez a valóság és nem csak képzelődőm, vagy a kaszkadőr jelenetem után beüthetem a fejem és csak álmodok. Nem bírtam mást nézni csak őt, ahogy mosolyogva felém halad. Ellém állva felém nyújtotta a kezét és felsegített. Kissé összeborzolodott hajamat símogatva lelapítja.

- Komolyan azt hitted, hogy kihagyom a barátnőm utolsó iskolai bálját? – szorított magához. Akkár, hogy is akartam neki beszélni, nem jött ki hang a számom.

 - Hát.. én, nem is tudom.. – dadogtam össze- vissza.

- Igazad van. Teljesen jogos, hogy így gondoltad. Csak hát meglepetést akartam okozni neked. Megértem ha most inkább elküldenél a p... -  nem tudta befejezni, mivel ajkaimat gyenéden nyomtam szájára. Szenvedélyes csókba forrtunk össze. Jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy pár méterrel tölűnk állnak a szüleink.

- Annyira hiányoztál, Rebeka. – puszilt meg gyengéden.

- Nekem is hiányoztál, Harry. – bújtam karjaiban és ragaszkodóan öleltem.

- Rendben gyerekek, te indulnunk kellene, nem gondoljátok? – kérdezte édesanyám , aki apám karjai közé zárva figyelt minket.

- Persze, de akkor ki fog minket elvinni? – kérdeztem rápillantva.

- A fiúk már várnak a kocsiba. – mondta Harry teljesen nyugodtan.

- Ők is itt vannak? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Azt akarod mondani, hogy nekik sokkal jobban örülsz, mint nekem? – kérdezte Harry “sértődőtten”

- Menj már! – verekedtem meg karját játékosan. – Tudod, hogy mennyire szeretlek, nem? A tíz hónap alatt, pillanatnyit se kételkedtem abban amit érzek. – vetettem rá egy komoly pillantást.

- Én is szeretlek Rebeka. És ezalatt a tíz hónap alatt, úgy éreztem, hogy belebolondulok abban, hogy nem láthatlak. Örökré szeretni foglak. – csókolt meg.

Talán nem éppen a megfelelő pillanat volt ahhoz, hogy elmondjuk mindezt, de úgylátszik, hogy ez nem zavart senkit. Oldalra pillantva anyát láttam, akinek könnytől csillogtak szemei.

- Kérlek anya, ne sírj! – lépkedtem hozzá, majd megöleltem.

- Nem sírok. Csak hát, annyira boldogok vagyunk apáddal, hogy poldog vagy. – símogatta nyugtatóan a fejem.

- Tudom, és örülök, hogy így gondoljátok. De most pedig, nekünk indulnunk kell. – próbáltam mentegetni magam attól, hogy én is elpityergejem magam.

- Hölgyeim? – karolta bele Fanniba és a kezét az enyém közé csúsztatta. Anyáék jó szorakoztást kívántak, majd bezárodott hátunknál az ajtó. Egészen a színhelyig a fiúkkal végig beszélgettünk, nevettünk. Annak ellenére, hogy kissé feszült volt a hangulat Fanni és Niall között. Bár megfordult a fejembe, hogy valamit kitalálok, hogy beszélgessenek de ezt az ötletet olyan hamar hessegetem el, amilyen hamar kigondoltam. Helyette pedig egyelten egy dolgora tudtam gondolni. Arra, hogy mennyire jó újra látni őket. A nevetéssek, mosollyok, hangok, mind megnyugvást adott szívemnek. Úgy érzem, hogy visszakaptam azt a kis darabkát amit, akkor, a londoni út után elvesztettem. Vissza kaptam a „családomat”. És ekkor már biztos voltam. Biztos voltam abban, hogy túléltük azt a tíz hónap megprobáltatást. Lehet, hogy nem minden tökéletes de a végén minden az lesz. Márpedig ez a még nem  a vége. Sőt, ez még csak a kezdett. Egy új fejezet az életemben.