II. fejezet 7. rész

           Sziasztok! Sajnos nem sok jó hírrel jövünk ma. Fanni írt egy pár sort amit kérlek olvassatok el és vegyétek komolyan : 'Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért ilyen átlagosak a részek amiket írok. Most már rádöbbentem. Soha nem is voltak azok istenigazából jók. Nem tudtam az érzéseim belevinni, pedig egy rész alkalmával rengetek érzés született bennem, de ezeket nem tudtam leírni. Próbálkoztam a leírással is, de azok is nagyon egyszerűek lettek. Ezt nem is fogom tudni átlépni, tehát ami nem megy azt nem kell erőltetni. Remélem megértitek.' Bármennyire is próbáltam lebeszélni semmi, tényleg ezt nem lehet annyiba hagyni. Talán igen, azt elfogadnám ha mondjuk kérne 1-2 hét pihenőt de így semmiféleképpen NEM. Az ő részei igazán jók. Igen lehet, hogy néha nincs ihletje  vagy valami közbejön, de ezt nem kell abbahagyni. Ez bárkivel megesik. Bár  ez a fanfictiönünk  biztosan nem fog semmilyen különleges kitüntetést kapni. De akik csak idetévednek gondolhatják, hogy ez is egy kis szál nyomorult, mint a többi. De az író és az olvasó, áttud élni valami olyasmit amit soha nem fog máshol. Kérlek szépen benneteket, hogy próbáljatok hatni rá, valamiféle formában megtudjuk azt akadályozni, hogy Fanni igenis tovább folytassa és véghez vihesse azt amint elkezdet.

u.i : Sajnos az elírásokat nem tudtam átnézni vagy a helyesírási hibákat, de nemsokára kijavítom!

                                                            - Rebeka szemszöge - 

                         A  fehér szoba miatt a reggeli, vagy talán már déli nap sugarai erőteljesen tomboltak a szobában. Legszívesebben nem nyitottam volna ki a szemem, de képtelen voltam a vakító fénysugaracskák miatt.  Félszemmel körül nézve jutottam el a arra a következtetésre, hogy Harry már valószínűleg rég felkelt. Tehetetlenül kutattam szemeimmel egy óra után, mire végül a szemem teljes kinyitása árán megtaláltam a bal oldalamon lévő éjjeli szekrényen egy digitális órát. 11:39. Remek. Első napom itt, de már a felét átaludtam. A házon számomra ijesztő csend uralkodott. Bár ebben az is belesegített, hogy Harry-n és rajtam kívül senki sem lakik itt. Tegnap késő este érkeztünk meg, és a repülőtéren pedig két részre osztódtunk. Pontosabban Fanni, Niall, én és Harry és a többiek. Harry szemrebbenés nélkül ’elzavarta’ Fannit, Fanni pedig szállodába akart menni, de a mi kis gavallérunk szárnyai alá vette Fannit.  Az pedig, hogy én esetleg egy másik szobában aludjak, külön Harrytől, nem is vetődött fel.  Tudom, hogy az elég csúnya dolog lenne, ha örülnék annak, hogy végül is csak ketten maradtunk és Fanni nem csatlakozott hozzánk, de az igazat megvallva a szívem mélyén nagyon örülök. Az, hogy Harryvel osztom meg az ágyat, hogy vele hajtom álmomra a fejem, hogy tudom, hogy ott van mellettem mindvégig egy felemelő érzést ad. Jelen pillanatban úgy érzem magam, hogy elbírnék az egész világgal, annak ellenére, hogy ez itt csak az első napom. Pár percig még mosolyogva feküdtem az ágyban és jobban szem ügyre vettem a szobát. A bézs és a fehér dominál a szobában de még mellé vetődik egy-egy helyen egy kis méreg zöld. Az ágy két oldalán két éjjeli szekrény helyezkedik el, ugyanolyan bézs árnyalatban, mint a falak.  Az ágy felett egy számomra ismeretlen motívumot tartalmazó festmény kap helyett.  Hatalmas ablakokkal ellátva, a szobát gyönyörűen hatalmába keríti a fény.  Az ággyal szemben egy kis bútor van, amin pár kép kap helyett. Jobban megfigyelve, egy róla és a fiúkról, egy nagyobb kép egy fiatalabb nővel és egy picit öregebbel akik valószínűleg a nővérre és az édesanyja, a kísérteties hasonlásból ítélve, aztán még egy kép rólam. Rólam? Felkényszerítve magam az ágyról a képhez sétáltam. Kezembe véve  pontosan tudtam, hogy ez mikori. Amikor biciklizni voltunk, Harry magával hozta a nagypapám ezer éves fényképezőét, amit, csak egy családi ereklyének tartottunk, nem gondoltuk volna, hogy még működik. Harry pedig ennek az ellentétéét bebizonyítván számtalan képet csinált, állítása szerint csak úgy. Ez a kép még a ’fürdésünk’ előtt volt fényképezve, amikor a naplementében gyönyörködtűnk. Hát őszintén mondva eléggé művészi lett. Nagyjából a kép csak a derekamig van, oldalra vagyok fordulva és mosolygok, a naranccsárgás színkombináciról nem is beszélve. Egyszerűen elvarázsolt. Letéve a fényképet,  fejem akaratlanul az óra felé fordítottam. 12:09. Egy fél óra eltelt, de Harry még sehol. Kivettem egy vékony fekete köntöst, majd magamra véve indultam ’Harry megkeresése’ megbízásom véghezvivéséhez.  A  padlóra lépve átfutott rajtam a hideg, és most kezdtem el bánni azt, hogy miért nem tettem be azt a cicás mamuszt amit anya annyit hangozhatott. Hát ez is azt igazolja, hogy a szülőknek szinte mindig mennyire igazuk van. Végig billegtem a mahagóni padlón, majd a kissé kellemesebb szőnyeg féleséggel ellátott lépcsőn fellélegeztem. Tovább haladva bepillantottam a kényelmesen elrendezett nappaliba, majd legvégül a konyhába. Elkeseredten ültem le  az egyik székre.  Kicsit távolabb tőlem pihent egy fehér lapocska valami szöveggel rajta.

            Jó reggelt, szívem! Sajnos, akadt egy kis dolgom ami halaszhatatlan volt, de valószínűleg hamar befejezem.  Addigis ne huncutkodj, nélkülem!

                                      H. x

                    Még egypárszor elolvastam aztán kedztem feldolgozni az előbb olvasotakatt. Elsősorban akadt egy kis dolga ami halaszthatatlan volt? Úgyan már, milyen dolog lehet olyan sürgős, hogy reggeli kora órákban megkénne oldani? Másod sorban pedig a kis üzenet második részéből nem nagyon tudok mire következtetni, de bizonyára, valamiféle Harry trükk lehet ez is. Ne huncutkodjak. Ne huncutkodjak? Tuti nem akarom tudni, hogy mire gondolt. Rövidke kis üzenetének ellenére mégis mosolyt csalt az arcomra.  De annál inkább aggasztott az, hogy mi volt hallaszhatatlan. Reggeliért ha elment volna már rég itt lett volna, az pedig biztos nem egy ’hallaszhatatlan’ dolog. Lehet, hogy bekellett menjenek a stúdióba? Bár az is kizárt, hiszen szabadságuk van. Itt ülök és magamat ölöm a töprengéssel ahelyett, hogy felhívnám. Gratula Rebeka, nagyon bölcs vagy. Áh de az azt jelenti, hogy felkéne baktassa megint a szobába. Egyefenne, megéri. Elég gyorsan meg is lett a telefonom, nem tudom, miért hittem olyan nagy őrdőngőségnek. Kikerestem Harrynek a számát és már tárcsáztam is. Kicseng, kicseng, kicseng és kinyomja. Kinyomja?  Most már komolyan kezdek aggódni. Körbe-körbe járva  a hazát még egy párszor próbálom utolérni, de semmi. Leülve a kanapéra, gondolkoztam kit hívhatnék. Zayn. Idegesen nyomkodtam össze-vissza a telefont, már a fél névjegylistát végignyomogattam, míg megtaláltam a megfelelőt. Pár üres csöngés után, egy ismerős hang szólt bele.

-  Nocsak ki hív engemet! Történt valami, törpilla? – érdeklődőt olyan ’mosolygos’ hangon. Nem akartam letámadni, hogy igen Zayn, a barátom titokzatos módon eltünt, annak ellenére, hogy még kis cetlit is hagyott, miszerint halaszhatatlan dolga akadt, ami hát valljuk be eléggé ganyús, nem? Aztán pedig még a hívásom is kinyomja. Vagy lehet, hogy csak a pékségbe szaladt le, ahol egy bögyös szőke cica baba elfogta és most a kenyerek között egy baghettel a szájába tárolja. Én pedig egyre hisztisebb leszek, ami egyáltalán nem jó, hiszen lehet semmi baja én meg fölöslegesen zargatok fel mindenkit.

- Hahó Rebeka, még itt vagy?  - hallottam a vonal másik végéről egy már nem mosolyos hangot.

- Uhum, vagyis persze. – tértem vissza  a környező világba.

- Tehát megismétlem a kérdésem, történt valami amiről tudnom kéne? 

- Hát csak annyi, hogy Harry nincs meg, és, hogy nem tudsz erről valamit? – fogtam az elterveltnél rövidebbre.

- Pontosabban, hogy eltűnt? – kérdezte.

- Hát például úgy, hogy  mondjuk hagyott egy cetlit? – mondtam miközben lerágtam azt a körmöm amit már három és fél hete növesztek.

- De akkor nem is tűnt el, vagy? – nevette el magát.

- Fölhívtam egy párszor, de kinyomta. – szaggatom tovább szép hosszúra nőtt körmeimet.

- Hát akkor biztos, hogy nem tűnt el. Lehet, hogy valami nagyon fontos dolga van. Amúgy nem említett semmit, hogy esetleg... – nem tudta befejezni, mivel egy éles női hang vágott közbe valami olyasmit mondva, hogy Ki ne mondd!

- Perrie? – szóltam bele bizonytalanul. Ezer közül feltudnám ismerni azt az éles mégis lágy hangot. Most mégis bizonytalan voltam. – Mit ne mondjon ki? – kérdeztem kissé idegesen, ami elég agresszívra sikeredett, mint idegessé.

- Áh szia Beca, hogy vagy? – vette át a telefont mivel már ’teljes egszében’ rendesen hallottam.

- Perrie, ne terelj kérlek. Mit kénne tudnom? Ki vele, hol van Harry? – mondtam miközben végre tudatosult bennem az, hogy Harry csak tervel valamit.

- Nem én vagyok Harry barátnője, honnan tudjam? De bizonyára leugrott a pékségbe, én most le is teszem, szia! – zárta rövidre és egyszerűen kinyomta még mielőtt hozzátudtam volna fűzni valamit. Azt nem kizárva, hogy lehet másvalaki tud valamit a titokzatos Harryről, kikapcsoltam a telefont és valahova két kanapé közé dobtam. Hazajön amikor hazajön. Addig is békében betudok pakolni a szekrényekbe, a temérdek ruhát amit képes voltam magammal cipelni. De először a nappalibeli zene polcról kutattam valami értelmes zenét ami segít a megnyugvásba. Végighúztam piciny újaim a polc tartalmán. Lám-lám One Direction hátán One Direction.  A kis egoista- mondtam magamba. Lemeltem a Take Me Home albumot és tovább mentem a szobámba. Betéve a zenét olyan hangosra tekertem amennyire csak engedettnek hittem és csendesen dudolgatva kezdtem keresni ruháimnak helyett.

                      Nagyjából két és fél után büszkén zártam be a szekrény ajtaját és kikapcsoltam az immáron másodjára befejező Take Me Home dal listát. Rápillantottam a reggel használt órára, ami már 17:34 mutatott. Az elkeseredetség még jobban erőt vett rajtam. Mi dolga lehet Harrynek ami ennyire sok ideig tart? Nekem igazán elmondhatná, vagy talán nem bízik meg bennem? Áh, az lehetetlen, hiszen nem adtam rá semmilyen okot. Vagy talán...? Kétlem, hogy Harry megcsalna. Az agyam folyamatos kattogását a hasam erőteljes korgása szakítót félbe. Jogos, hiszen nem reggeliztem vagy ebédeltem. A lábam saját életet élve, indultak el a konyhába. Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy vajon csináljak egy kis lasagnét hiszen olyan rég nem ettem és biztosan Harrynek is jólesne ha valami normális kaját enne az e napi kiruccanása után, bár nem érdemli meg. Körülnézve megtaláltam minden hozzávalót de a lustaság úrrá lett fölöttem és inkább összedobtam pár szendvicset. Unottan dobtam le magamat a kanapéra a tányérral a kezemben, miután a házban az összes létező villanyt felkapcsoltam. Eléggé ijesztő volt, ahogyan a nap elhagyta megszokott helyét és egyre inkább sötétség honolt London külvárosán. Nem mintha nem ültem volna már egyedül otthon vagy valami, csak ez egy kicsit nyomasztó. Magamba egy félig idegen házban, persze meg ott van Harry aki fogalmam sincs hol van. Előkotorászva a távírányítót kezdtem kapcsolgatni az általam még sohasem látott csatornákat. Megálltam az egyik nyálas mexikói szappanoperánál. Mondhatnak bármit mások, néha jó belemerülni ezekbe. Legalábbis én megszoktam tenni. Husz perc múlva mind a három szendvicset bevágtam, ami egy új rekord idő számomra. A piszkos tányért gyorsan elmosogattam kézzel majd bekucckoztam a nappaliba. Pár perc múlva furcsa zörejt hallottam a konyhából. Nyugtáztam magam, hogy bizonyára a víz csepegett vagy valami, de ez a zaj folyamatosan erősödő aztán egy nagy huppanással befejeződőt.  A hideg kirázott és megtudtam volna esküdni, hogy mikor hátrafordultam  egy árnyt is láttam. Lassan, amennyire csak lehetett hangmentesen áltam fel, majd a mellettem levő vázát megfogja indultam a 'színhely' felé. A helyzetem egy horror filmben is beleillene, egy lány magában egy hatalmas házban London külvárosában. Pompás. Elérve, a sötétben próbáltam bemerészkedni, hiszen a legfőbb, hogy ne keltsek feltűnést, nem? Kitudja milyen sorozatgyilkos mászkál épp most, velem egy házban. A konyhában tárva nyitva találtam az egyik ablakot. Oké, ez már tényleg a furcsának a legfurcsább pontja. Ha megélem, hogy még egyszer látni fogom Harryt akkor két pofont fogok lekeverni nála. Csendben kihúztam az egyik fiókot ahonnan kihalásztam egy serpenyőt. Igen, bizony, a filmekben is  mindig ezzel a csodatevővel menekülnek el a gyilkosoktól. Kissé megtorpantam mikor egy újabb puffanás hallatszott az emeletről. Pontosabban a felettem lévő helységből. Magamban lerajzoltam a ház alakját és akkor tudatosult, hogy az biza a hálószobánk. Nagy levegőt véve határozottan indultam a lépcsők felé. Itt ma senki sem fogja életét veszteni. Vagyis de, esetleg az az akármi ami fent van. Szerencsémre az ajtó félig kivolt nyitva és rálátást nyertem egy sötét alak settengetését az ágy körül. Kissé megnyugodtam miszerint csak egy emberrel van dolgom semmi természetfeletti lénnyel. A kis résen becsúszva indultam az alak felé amit igen hamar elértem. Újabb nagy levegőt véve a hátára ugrott és esszevesszetten ütni kezdtem hol a serpenyővel hol a kezemmel.
- Rossz házba törtél be, barátom! - mondtam miközben a könnyen legyőzhető ellenfélt tovább püföltem.
- Hé, Rebeka, állj már le, kérlek! - védekezett és ordította egyben. Az első szónál megismertem, hogy ki az. Ilyen csak velem történhet meg. 
- Jesszusom, Harry? - ugrottam le a hátáról és kapcsoltam fel a villánt. 
- Nem Rebeka, a zodiákus gyilkos, örülök a találkozásnak! - fordult meg és így már tisztán láthattam szövet kabátba bújtatott testét.
- Annyira sajnálom, nem akartam, csak tényleg megijedtem. - ültem le az ágyra s arcomat kezembe temettem. Tényleg nem gondoltam arra, hogy Harry lehet az, hiszen bizonyára, mint minden épeszű ember, azt hittem, hogy az ajtón keresztül fog betoppani, és nem Tarzanoskodik. Sőt, minek jött be így? Félek, hogy tényleg azért, mert talán megcsal. Ahogy ez a gondolat söpört végig rajtam úgy szökött ki egy könnycsepp a szememből.
- Ugyan semmi gond, csak hát legalább annyira ijedtem meg amennyire te. - mondta nevetve, bár nem néztem fel. - Rebeka? Figyelj, ugye nem sírsz? - ült le mellém -  Megse kottyantak az ütéseid, jól vagyok! - simogatta hátamat, bár látta, hogy evvel nem fog sokra jutni. 
- Most komolyan azt gondolod, hogy azért sírok, amiért párszor megcsaptalak egy rohadt serpenyővel? - néztem rá könnyborította arccal. 
- Hé, mi történt? - bújt egészen közzel hozzám majd kezében vette arcom.
- Hol voltál? Hol voltál egész nap, Harry? - kérdeztem, mire ő elengedte kezei közül fejem és lefele nézett. - Ugye, nem más lánnyal? - törtem át zokogásban.
- Mi? - nézett rám nagy szemekkel. - Dehogyis, jesszusom, nem. Figyelj, ha megígéred, hogy nem sírsz elmondom. - törölte le a könnyeimet, míg a választ várta amire én csak bólintottam, majd türtőztetni próbáltam magam. - Mivel tudom, hogy ez itt az első napod egy randit szerveztem, egy olyan helyen ami kissé extrém ilyen helyzetekben és nehéz volt alkudozni, hogy lehető legyen. Aztán pedig még reggel Perrie-t felhívtam, hogy keressen neked egy tökéletes ruhát míg én a helyet foglalom le. Aztán pedig azért másztam be az ablakon, hogy betudjam csempészni a ruhát meg a kártyát amin a helyett írja és az üzenetem.  Hihetetlenül hiányoztam de azt akartam, hogy minden tökéletes legyen majd, most már érte... -  nem hagytam befejezni, inkább ajkaimat az öveire tapasztottam. Finoman csókolt. Megfeledkeztem arról, hogy hol vagyunk, mi történt azelőtt, mit mondott, vagy, hogy mi lesz. Csak azt láttam magam előtt, hogy szeret és én is őt. Ez volt az egyetlen fontos dolog, ami számított. Életem végéig itt akartam maradni. A karjaiban, az életében, az ő világában. Annak ellenére, hogy ajkaim epekedtek csókja után elváltunk egymástól. Csak mosolyogva néztük egymást. Nem volt szükségünk szavakra, hogy megértsük egymást.
- A ruha.. A ruha, ohm alattad van. - törte meg a csendet, mire mindketten nevetni kezdünk.
- Majdnem megöltelek, lelőttem a meglepetésedet, és még a ruhát amit vettél is tönkre teszem. Egyszerűen siralmas az életem. - görbítettem le a szám. - Nem tudom, hogy tudnak az emberek elviselni, mikor néha saját magamat idegesítem. - fakadtam ki szerencsétlenségemben.
- Ilyet soha többé ne mondj. Megértetted? - fordult felém. Láttam valamit  a szemében, amit még soha. Valami ami megerősítette bennem azt, hogy mennyire fontos vagyok számára. Látszott rajta, hogy legalább olyannyira komolyan gondolta, mint ahogy mondta.
- Szeretlek. - mondtam el egy szóval azt amit érzek.
- Én is téged, Rebeka. - csókolt meg. - Most pedig siess, mert elkésünk! - szakította meg.
- Biztos még elakarsz vinni? - kérdeztem.
- Ez nem kérdés. - állt fel halvány mosollyal. -  A kocsiban várlak. 
Amint kiment felálltam s kezembe vettem a ruhát. Egyszerűen csodálatos volt. Hihetetlenül szégyenlem magam azért amit tettem. Bár, talán megerősődőtt a bizalmam Harry iránt ma. Ami valljuk be, talán megérte ezt a kis incidenst. A legjobb ha most jól kicsípve jelenek meg Harry előtt, hiszen ő igenis a legjobbat érdemli. Egy csodás ember, akihez egy csodálatos lány való. Aminek hát én nem igazán felelek meg. A mai napot félretéve, mosolyogva és izgatottan vonultam be a fürdőbe. Bár az is biztos, hogy a mai napot nem fogjuk csak úgy elfejeltetni,  hiszen ezek az emlékek. Legyenek szomorúak, vagy boldogok ezek vagyunk mi.