II. fejezet 4. rész

Sziasztok! Kis késéssel meghozttuk Niallnak a tíz hónapját. Reméljük fog tetszeni, és kéjünk szépen, hogy ha tetszett akkor hagyjatok valami jelet! Evvel a résszel befejeztük a bevezetést és a következőben már belelendülünk a folytatodó történetbe! Jó olvasást!


                                                  Beca és Fanni x


                                                             - Niall szemszöge -

                          Ez a tíz hónap egy örökkévalóságnak tűnt. Minden nap eszembe jutottak az utolsó percek amiket együtt töltöttünk. Az életem szinte megsemmisült nélküle. Sokszor éreztem magam úgy, mintha egy szakadék peremén állnék és pillanatokon belül elnyel a mély.
A srácok felé sohasem mutattam mennyire fáj is, hiszen mindannyiuknak megvan a saját életük és nem akartam őket  a saját nyomoruságommal fárasztani. Sokszor lett volna szükségem pár bíztató szóra, tanácsra, esetleg egy ölelésre, de ehelyett csak újabb és újabb önmarcangoló dalok írásába kezdtem. Soha senki nem mutattam meg ezeket a kis szerzeményeket.
                         Egyszer majd talán az élettől kapott egy esélyt, hogy helyrehozzak egy borzalmasan nagy hibát. Töknretenni egy ember életét olyan, mintha tükörbe nézéskor egy gyilkos arca, cinikus mosollyal nézne vissza rád. Most én voltam ez a gyilkos. Tíz  hónapnyi szenvedés, hiány és szánalom után az élet fényes oldala  rám mosolygott. Rebeka bálja. Itt az idő. Ha most nem teszek semmit,  egy életre „gyilkos maradok”. Amit egy olyan ember ellen követtem el aki a másik felem volt.
                          Lassan elérkezett a nap amikor elindultunk. Idegörlő volt az út Romániáig. Fogalmam sem volt hogyan fog engem fogadni. Egy bíztos, semmit sem felejtett el. Bízott bennem, szeretett és elég sok áldozatot hozott a kapcsolatunkért. És én ezt az egészet semmibe vettem. Azért voltak pillanatok amikor kicsit túlzásba vitte az aggódást. Lehet, hogy más hisztinek hívná s miegyébnek, de ez nem az. Csak egy lány, aki önzetlenül tud szeretni, túl hamar megbízik az emebrekben. Mindent megadott volna az újrakezdésért, de én magam is. Semmi sem lesz a régi. Azt az erős bizalmat nehéz lesz újra kiépíteni, de rajtam ne múljon.
Egész úton körülötte jártak a gondolataim. De tudtam, hogy nincs itt az álmodozás ideje. Most rajtam a sor, bizonyítanom kell és soha többé nem engedhetem el Fanni kezét. Annyira távolítak és valótlannak tűník már az egész kapcsolatunk, olyan, mintha egy meseszép álomból ébredtem volna fel,és idekint csak a rossz és zord világ várt.
A ház elé érve a szívem annyira dobogott,hogy azt hittem kiugrik, de mégis percenként kihagy. Az idegesség lett úrrá rajtam. Liam szó szerint kirugdosott minket az autóból, hiszen már alig várta, hogy beérjünk és láthassa a lányokat. Hát ne gondolja már, hogy csak ő van ezzel így. Harry szinte futva ért az ajtóig és gondolkodás nélkül kilincselt be. Nem az illedelemről híres.
Én csak álltam az ajtó előtt ,mély levegőt vettem és gondolkodás nékül léptem be. Amire végre én is bejutottam nagy nehezen, Rebeka már Harry karjai között szipogott, Liam és Zayn Beca anyukájával beszélgette Louis pedig a Titanic makketjétt próbálta szétszerelni. Hát igen ő csak Lou, akinek visszatért a régi, gyerekkori énje.
És akkor megpillantottam őt is.A táskájában zavartan kutatott valamiért.Közelebb léptem.
- Hát,szóval, szia!- mondtam el három lélegzetvételből. Nem gondoltam volna,hogy ennyire ráijesztek. Szegény lánynak minden kiesett a kezéből, a táska tartalma pedig össze-vissza gurult.- Bocsáss meg kérlek,segítek!
- Nem kell köszönöm,megoldom egyedül is!- mondtam idegesen.Csak álltam és néztem rá. Nem tudtam mit tehetnék .Összekapirgált mindent a fölről.- Kérlek ne haragudj, csak kicsit ideges vagyok a bál miatt! Amúgy meg neked is szia!- mosolygott rám,így kicsit oldotabb lett a helyzet.
- Úgyan,megértem!- öleltem meg, s ismét elfogott az az érzés amikor több,mint fél éve elbúcsúztunk a reptéren. Akkor is úgy éreztem minden rendben lesz, és most is. Talán ez már nem a véletlen műve.
- Srááácok! Ideje in....!- szólalt meg Beca, de amikor rámnézett tudta, hogy kicsit „megzavart”.- Mindenki az autóba, nem lenne szép, ha elkésnénk!-  mondtam,mostmár halkabban.
Az iskola tornaterméhez érve úgy mentünk be,mint egy csorda. Hát igen, Rebeka és Harry elől mi meg csak „vágattunk utánnuk”, hiszen soha életemben nem jártunk még itt, sőt még ehhez hasonló bálon sem voltam. Nagyjából tudtam miről is szól. Ittas végzősök, holt részeg tinik mindenhol. Ezután következnek a nem kívánt terhességek, és az első aktusukra nem is emlékező „gyerekek”. Na jó Niall, ezt most fogd be.
Amikor beléptünk megcsapott a fulladt és nehéz levegő ami odabennről áradt. Ennyi ismeretlen fazont életemben nem láttam. És azon is meglepődtam, hogy csak civilizált rajongókkal találkoztunk akik nem sok vizet zavartak.
Az embertömeg csak hömpölygött és egy gombostűt sem lehetett leejteni. Már most formában van mindenki. Az asztalok mögött csak pár elkószált tinilélek ült. Mi is egy hátsó asztalhoz ültünk le, de nem is tartott sokáig. Állandóan újabb és újabb feladatokkal kápráztattak el minket a végzősök, vetítések, persze ezeket mi megmosolyogtunk csak simán, mivel egy kukkot sem értettem belőle. Talán itt lenne az ideje, hogy a spanyol mellé még egy idegen nyelvet beiktassak, a magyart.
Hát az este többi része sem telt el különbül. Egész este ültünk a többiekkel - kivéve persze Harryt és Becat - , beszélgettünk. Sok minden volt mit megbeszélni. Sok minden történt és egy idő után már képtelen voltam követni a szálat. Sok aranyos és kedves emberrel ismerkedhettem meg.
Lassan közeledtünk a bál vége felé és elérkezett az utolsó dal ideje,ami szokás szerint egy romantikus dal volt.
- Fanni,felkérhetlek egy táncra?- szóltam hozzá gondolkodás nélkül, mire ő felkapta a fejét és apró kezét az enyémbe tette. Annyira jó érzés volt. A táncparkett szélén táncoltunk. Kezemet csípőjére helyeztem a másikkal pedig még mindig kezét szorongattam. Ő a vállamra tettem kezét és egy újját picit a vállamba nyomta, fejét pedig a vallamra hajtotta. Apró sohajok hagyták el a száját, és egyre jobban egymásba fonódtunk. Mintha a testünk is tökéletesen össze illene, akárcsak két kirakós darabka. Szívverésem sokszor az egekben járt, de néha- néha a nyugodság és a régi idők vették át az uralmat a testemen.
Ösztönösen húzódtam el Fannitól, aki csak meredten nézett rám. Szemébe néztem és láttam, hogy lassan hullik ki egy könnycsepp és mosolyra húzódik a szája. Picit még közeledtem hozzá s megcsókoltam volna, mire ő kibújt ölelésem allól és eltűnt a tömegben. Azonnal utánna indultam, de sehol nem láttam. Átverekedtem magam a tömegen, de csak bár elsuhanó árnyat vettem észre, a figyelmemet pedig egy csapódó ajtó terelte el. A lány mosdó ajtaja csapódott,és Fanni ruhájának töredékét pillantottam meg. Nem haboztam, csak benyitottam. A földön ült,s keservesen sírt.
- Fanni,kérlek beszéljük meg! – térdeltem le mellé és simítottam meg a vállát, de ő semmit sem reagált.-Tudod, én nem akartam elsietni a dolgokat. Tudom, hogy hibáztam, minden bizalmadat eljátszodtam,de adnod kell nekem még egy esélyt. Nekem te voltál az első lány aki ilyen érzelmeket keltett bennem, és az utolsó is. Nem hiszem, hogy valaha is megbocsájtanám magamnak ezt a hibát. Hagytalak úgy elmenni, hogy nem megyaráztam el a történteket!
- Niall...- emelte fel a fejét.- Igen, elvesztettem az összes beléd vetett bizalmam, de nekem ez nem fog menni már soha többé! Ez a kapcsolat az elejétől kezdve halálra volt ítélve. Nincs jövője!- szólt sírástól folytogatott hangon,e kkor már ez én szemembe is könnyek gyűltek.
- Én bármit megtennék érted, és érzem, hogy mindent helyrehozhatunk. Csak kérlekk adj még egy esélyt! -szóltam, s észrevettem, hogy már nem vagyunk egyedül.
- Óhóóó, már megint ez a hisztis liba, és már megint bolondítja ezt a szegény fiút !-szólalt meg egy fekete hajú elég alvilági fejű csajszi.
- Ezt most fejezd be, ha jót akarsz magadnak!- álltam fel, és éreztem, ahogyan az egész testemet düh mérge önti el.
- Miért mi lesz, kisfiú? Megbüntetsz?- szólt egy másik szőke, szilikonos cicababa.
- Undorítóak vagytok!- szóltam majd hátrafoldúlva a már feltápaszkodott Fannira néztem, megfogtam kezét és azonnal kimentünk erről az elátkozott bálról.
- Jól vagy?- öleltem át és hátára adtam a zakóm. Ő csak egy laza visszaöleléssel jelezte, hogy igen, de szinte reszketetett. Egyenesen az autóhoz vezettem és mire hazaértünk Beca házához Fanni már félig aludt.Végigsimítottam arcát és picit megébredt. Pirosra dagadt szemeiből tükröződött a fáradság, düh, szégyen és csalódottság jele. Bármit megtennék, hogy levegyem válláról ezeket a terheket, de most azzal segíthetek a legtöbbet, hogy mellette állok, mint barát. Fáj, hogy csak barátként támogahatom, de legalább mellettem van és tudom, hogy jól van, már amennyire.

II. fejezet 3. rész

                      Halihó! Annak ellenére, hogy nem kaptunk egy hozzászólást se az elmúlt részre, mégis úgy döntöttünk, hogy felteszük ma az új részt. Mint, ahogy mondtunk a következő részek bemutató részek lesznek. A mai napon Rebeka 10 hónapjában kaphatunk bepillantást. Reméljük, hogy fog tetszeni! És kérünk szépen benetekett, hagyatok valami nyomot magatok után, hogy tudjuk, hogy tetszett- e vagy sem! 

                                                                     Beca és Fanni x 
                                                   



                                                          -Rebeka szemszög- 

               A londoni út után folytattam azt az éltetet amit itt hagytam. A mindennapi életem. Vagyis hát nem mondhatni mindennapinak, de én mégis annak éreztem. Velem ellenben nem mindenki gondolkozott így. Kezdjük az iskolával. Meglepetésemre az egész iskola rólam és Harryről beszélt. Többen  a hátammögött összesúgtak , egyesek próbáltak a bizalmamban férkőzni, mások pedig ugyanúgy megvetettek, mint eddig. De hála a tág türőképességemnek, sikerült túlélnem azt a napi 6-7 órát az iskolában.  Mint utolsó éves diákoknak szokásosan rengeteget kellett tanuljak. Emiatt pedig Fannival alig tudtam tartani a kapcsolatott. Viszont annak ellenére, hogy azt mondta, hogy  nem zavarja és megérti, úgy éreztem, hogy ez nem igaz. Próbáltam minnél több időt vele tölteni, mivel tudtam, hogy ebben a barátságban jelenleg ő a gyengébb, és nekem kell megvigasztalnom. 

            Otthon minden a megszokottan ment, nem volt semmi változás. Egyszóval időkőzben minden ugyanolyan maradt kivéve az én szeretett amit Harry miatt éreztem.  Bármit megtettünk volna, hogy időközben találkozhassunk, de ez lehetetlen volt. Emiatt mindketten nagyon elvoltunk keseredve, nem tudtuk, hogy mit tudnánk kitalálni. Az idő vészesen haladt. Az órákat órák, a napokat napok, a hónapokat hónapok váltották át és még mindig nem találkoztunk. Bár ez az idő is arra ébresztett fel, hogy mennyire szerettem. Talán arra, hogy bármire kész lennék érte.

                 Lassan elérkezett az az idő is, amikor én végleg búcsút kell intsek az iskolának. Egyrészt alig vártam, mivel nyáron Harrynek három egész hónap szabadsága van, míg én végre “szabad” vagyok.  De más részt pedig, elégé viszakoztam attól, hogy mit is szeretnék csinálni a továbbiakba. Persze, más velem egykorú biztosan főiskolára gondolna először, de én úgy érzem, hogy ezt egy ideig hanyagolnám. Amikor elő álltam a szüleim élé, hogy nem akarok egyből főiskolára menni, az a meggyőződésük volt, hogy Harry miatt teszem.  Aztán egy hétig külömbözö iskolák ajánló leveleivel és proszpektusaival bombáztak. Ezt nem bírtam sokáig úgyhogy muszáj volt leülnöm velük beszélni, hogy ezt hagyják abba. Elmagyaráztam nekik teljes egészében, hogy ezt nem azt jelenti, hogy a lányuknak nem lesz egy végzetsége se, az életébe. Egyszerűen csak nem most. Úgy éreztem, hogy akkor először beszélgettünk, mint három felnőtt. A végére teljesen megértették , hogy mit érzek, és szabad útat engettek.  Két héttel a ballagásom előtt, megbeszéltük Harryvel, hogy valahogy elpróbál jönni majd, mivel tudja, hogy ez egy igen nagy lépés az éltembe. Kezdtem örülni, hogy talán nem olyan soká újra látthatom őt. De persze, miért is lenne így? Késői órában pityeget az idéglenes kommunikáció lehetőségünk. Annak ellenére, hogy másnap iskola lett volna, mosollyal az  arcomon nyítottam ki a laptop tetejét. A mosoly egyből lefagyott a szájamról amikor szembe kaptam magamat, Harry szomorú arcával. Lágyan köszönt és belekezdett mondadójába. Elmondta, hogy nagyon sajnálja, de nem fog tudni eljönni. Sem ő, sem a fiúk, mivel valami bugyuta jótékonysági bálon kell megjelenjenek. Szívem szerint lecsaptam volna, a laptopot, de nem tehettem ezt. Sajnálkozva nézett rám, majd kis idő után közölte, hogy mennie kell. Tudtam, hogy nem volt szabad azt mutatnom, hogy mennyire fáj. Ő a barátom, és ez a munkájával jár. Mindenbe támogatnom kell. Tudom, hogy ha elkezdtem volna sírni lemond mindent, a fiúkat és a rajongókat cserben hagyva azzonal ideutazik. De nem lehettem ennyire őnző. Elbúcsúzva, utatt engedtem könyeimnek,- még ha ennek az lesz a következménye, hogy holnap kétszeresére feldúzzat, piros szemekkel megyek iskolába. Egyszerűen nem érdekelt  már semmi,

               A nap bársonyosan símogatta az emberek kezét. Érezni lehetett, hogy a nyár kapujába vagyunk. Az osztályok a nekik kiosztott helyekre befészkelték magukat, azt várva, hogy megkezdődjön az ünnepség. Mindeki arca csillogott. Bár egyeseknek a nap cirogattó sugaraitől, másoknak pedig a könnyektől. De azért többen is voltak akik mosolyogtak. Az utóbbi kategoriában mondanom se kell, hogy a szülök és a diákok hozzátartozói voltak. Hát persze, hiszen a kis csibéjük, a felnőttség és önállóság kapujában áll, milyen jó dolog is ez. Ha tudnák, hogy ez közel sem olyan jó, mint amennyire hiszik. A szokásos igazgatói, osztályfőnöki és legjobb tanulói beszédektől az elalvás közelíttet, de valahogy kibírtam. Miútán minden szarságott összehordtak a sikeres jövő megválasztásáról, a biztonságos közlekedésröl, sőt meglepetésemre még a biztonságos szexuális életről is beszélt, a hát , eléggé gagyi alígazgató. De ezt az emberek többsége röhögve hallgatta. És a várva várt pillanat mikor mindenkit kiszólítannak, hogy vegye át azt a papír darabot, amivel a további életünk függ. Megfintorgotam amikor az én nevemet szólították, de egy kényszer mosolyt erőltetve elindultam elvenni azt ami az enyém. Nem mondóm volt bennem egy kis büszkeség, amikor a családomra és Fanniékra pillantottam.  Bár azért ezt az érzést egyből elragadta az a keserű gyötrödés, mivel akár Harry és a fiúk is itt állhattak volna. De nem, ők most több, mint 3000 kilométerre  vannak. Bár pillanatig csak egyhelybe álltam, mikor nekem már rég lent kellett volna legyek a helyemen, átadva ezt a dicsőséges pillanatott a következő személynek. Gondolataim csakis Harry-n körül forogttak. Minden szem rámszegeződőtt és figyelve mit lépek. Észhez kapatam, egy elbüvőlő mosolyt eresztettem és próbáltam ’nem feltűnést’ kellteni. Vagyis ennél nagyobbat nem. Leréve hállát adva az Istenek szenvedtem végig az ünnepség további részét.

              Általában a 12. osztályt  egy bál zárja, amit a négy osztály közösen tart, vagy éppenségel azok is jönnek akik még akarnak a suliból. Hát ez nálunk sem volt másképp. Már ezelőtt egy hónappal mindeki hevessen készült, a fiúk próbálták párjukként kérni a szerintük ehhez illő legalalkalmasabb személyt. Vicces volt,  hogy négy fiú versenygett azért, hogy végül az egyikőjükkel menjek a bálba. A szívem megszakadt értük, de mindegyiknek nemet kellett mondjak, mivel hát, nekem már megvolt a tökéletes pár. Vagyis úgy voltam vele. De hát, mindig minden az ellenkezőjére fordul ha tervezzünk, nem? Mivel ez egy olyan bál volt, ahol kivételesen mindenkinek volt párja, elvetettem azt, hogy menjek. De persze mindekinek van egy olyan barátnője aki  addig verri a fejét, amíg bele nem megy abba, hogy ketten menjenek. Hát Fanni ilyen volt. Eldöntötte – helyettem is - , hogy mi már pedig ott leszünk. Muszáj megünnepelnünk ezt, baráttal vagy barát nélkül. Nagy nehezen hát belementem, látván azt, hogy ő boldog mivel azt gondolta, hogy engem boldogá tesz, engemet is felvíditott. Még ezen a héten a városba sétálgattunk amikor egy gyönyürű ruhát láttam. Tökéletesen illett az alkalomra. Mivel amúgy is kellett volna egy normális ruhát vegyek magamnak, hát felpróbáltam. Vannak azok a szokásos dumák, amikor egy illető mondja egy másik ruhájára, hogy ‘ - Mintha rádöntötték volna’. Hát ez mese nélül pont olyan volt, mintha rámöntötték volna.

Nagyjából ez azt éreztette velem, hogy kompenzálja azt, hogy nincs mellettem, azt akit mindennél jobban szeretek, de most rájöttem, hogy nem. A tükör előtt állva, és arra  várva, hogy végre Fanni is kész legyen teljesen mást érzek. Nem érzem magam képesnek arra, hogy most elmenjek bulizak és úgy tegyek mintha minden rendben van. Semmi sincs rendben. Néha úgy érzem, hogy az egész kapcsolatunk Harryvel egy kozmikus kicseszés. Semmi sem történik soha úgy ahogy azt tervezzük. Most ő kellett volna csengessen az ajtónknál, és a lépcső végén várva rám, készen arra, hogy elvigyen ebbe az átkozott bálba. De nem, ő nincs itt. Pár percig még folytattam az önmarcangolásomat mire csengettek. Egy pillanatra felragyogott a szemem, de aztán elvettetem a fejemben szárnyra kapó gondolatom. Kopogást hallottam az ajtómnál. Újra elkezdett csillogni a szemem, de csak a  húgom volt aki huncutt mosollyal mondta, hogy ide menni. Mamagra erőltettem azt a ’minden jó és boldog vagyok’  arcot majd elindultunk Fannival lefele. Lehajtott fejjel megyek lefele, mire egy ismerős hangott halok. A szívem hevesebben kezd verni, intek Fanninak, hogy álljon meg, és a lepcsők mellett kihajolok. Most vagy hallucinálok, vagy tényleg ő az. Az egyensúly érzékem nem éppen a legjobb, egyáltalán nem szoktam magassarkúba járni, de ha kell megteszem. Egy egyetlen megbillentés miatt, fenékre estem, és a lépcső aljáig csúsztam. Nem kis hangzavart csapva sikerült földre érnem és evvel elérnem, hogy a hallban társaság felém forduljon. Kezemet a szám elé kaptam. Ő volt az. Fekete öltönyben, arany és fekete szinű nyakkendőbe volt, mondhatni hozzám öltözött.  Nem voltam biztos abban, hogy ez a valóság és nem csak képzelődőm, vagy a kaszkadőr jelenetem után beüthetem a fejem és csak álmodok. Nem bírtam mást nézni csak őt, ahogy mosolyogva felém halad. Ellém állva felém nyújtotta a kezét és felsegített. Kissé összeborzolodott hajamat símogatva lelapítja.

- Komolyan azt hitted, hogy kihagyom a barátnőm utolsó iskolai bálját? – szorított magához. Akkár, hogy is akartam neki beszélni, nem jött ki hang a számom.

 - Hát.. én, nem is tudom.. – dadogtam össze- vissza.

- Igazad van. Teljesen jogos, hogy így gondoltad. Csak hát meglepetést akartam okozni neked. Megértem ha most inkább elküldenél a p... -  nem tudta befejezni, mivel ajkaimat gyenéden nyomtam szájára. Szenvedélyes csókba forrtunk össze. Jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy pár méterrel tölűnk állnak a szüleink.

- Annyira hiányoztál, Rebeka. – puszilt meg gyengéden.

- Nekem is hiányoztál, Harry. – bújtam karjaiban és ragaszkodóan öleltem.

- Rendben gyerekek, te indulnunk kellene, nem gondoljátok? – kérdezte édesanyám , aki apám karjai közé zárva figyelt minket.

- Persze, de akkor ki fog minket elvinni? – kérdeztem rápillantva.

- A fiúk már várnak a kocsiba. – mondta Harry teljesen nyugodtan.

- Ők is itt vannak? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Azt akarod mondani, hogy nekik sokkal jobban örülsz, mint nekem? – kérdezte Harry “sértődőtten”

- Menj már! – verekedtem meg karját játékosan. – Tudod, hogy mennyire szeretlek, nem? A tíz hónap alatt, pillanatnyit se kételkedtem abban amit érzek. – vetettem rá egy komoly pillantást.

- Én is szeretlek Rebeka. És ezalatt a tíz hónap alatt, úgy éreztem, hogy belebolondulok abban, hogy nem láthatlak. Örökré szeretni foglak. – csókolt meg.

Talán nem éppen a megfelelő pillanat volt ahhoz, hogy elmondjuk mindezt, de úgylátszik, hogy ez nem zavart senkit. Oldalra pillantva anyát láttam, akinek könnytől csillogtak szemei.

- Kérlek anya, ne sírj! – lépkedtem hozzá, majd megöleltem.

- Nem sírok. Csak hát, annyira boldogok vagyunk apáddal, hogy poldog vagy. – símogatta nyugtatóan a fejem.

- Tudom, és örülök, hogy így gondoljátok. De most pedig, nekünk indulnunk kell. – próbáltam mentegetni magam attól, hogy én is elpityergejem magam.

- Hölgyeim? – karolta bele Fanniba és a kezét az enyém közé csúsztatta. Anyáék jó szorakoztást kívántak, majd bezárodott hátunknál az ajtó. Egészen a színhelyig a fiúkkal végig beszélgettünk, nevettünk. Annak ellenére, hogy kissé feszült volt a hangulat Fanni és Niall között. Bár megfordult a fejembe, hogy valamit kitalálok, hogy beszélgessenek de ezt az ötletet olyan hamar hessegetem el, amilyen hamar kigondoltam. Helyette pedig egyelten egy dolgora tudtam gondolni. Arra, hogy mennyire jó újra látni őket. A nevetéssek, mosollyok, hangok, mind megnyugvást adott szívemnek. Úgy érzem, hogy visszakaptam azt a kis darabkát amit, akkor, a londoni út után elvesztettem. Vissza kaptam a „családomat”. És ekkor már biztos voltam. Biztos voltam abban, hogy túléltük azt a tíz hónap megprobáltatást. Lehet, hogy nem minden tökéletes de a végén minden az lesz. Márpedig ez a még nem  a vége. Sőt, ez még csak a kezdett. Egy új fejezet az életemben.

II. fejezet 2. rész

                     Sziasztok! Ahogy mondtuk, kis bevezető részek lesznek, mivel nagyjából 10 hónapot ugrottunk. Az első Fanni 10 hónapjába fog bevezetni. Reméljük fog tetszeni! Más dolog amit meg kéne osszunk nincs, de szerintem amúgyse érdemes ezeket a hosszú akármiket írni, mert tudom, hogy nem olvasátok el. Csak úgy megsugom, de én sem szoktam. Hát akkor remélhetőleg nemsoká találkozunk! Jó olvasást!

                                                        -Fanni szemszöge-

                            A búcsú a legnehezebb pillanat az életben, főleg, ha olyan emberektől válsz el akik a fél világot jelentik neked. Melletted állnak, támogatnak és tudod, hogy ők mindig itt lesznek neked bármitörténjen. Életem két legjobb napját töltöttem itt, Londonban, de egyben a két legrosszabbat is. Mivel úgy összeségében itt omlott össze az életem. Szavakkal ki sem tudom fejezni mennyire fáj ez. Hogyan tudtam így viselkedni Niallel? Ő mindent megtesz értem, én pedig csak eldobtam őt amikor a London Eye-on voltunk.

                          Mindig úgy érzem, hogy én nem tudom viszonozni az emberek kedvességét és jólelküségét, hiába ők segítenek nekem. Mindig csak sajnáltatom magam és nem foglalkozom a másik ember érzéseivel. Ezen gondolkodtam végig amíg nem értünk ki a reptérre. Most már eléggé összeállt a „kis csapat”. Nem sok fotós várt kint minket, hiszen Harry már nyilvánosságra hozta a kapcsolatát. Minden újság cimlapján Beca és Harry szerepel,n a meg persze Niall összedölt élete. Az utóbbiről csak is kizárólag én tehetek amit a rajongók nem is hagytak szó nélkül. Jó pár kommentet olvastam magamról, úgy teszek, mintha nem érdekelne,de legbelűl nagyon zavar. Tudom mit éreznek, valamikor én is így gondolkodtam amikor a directioner létem virágkorát élte. Tudom mennyire fáj ez nekik, hogyha a fiúk szerelmesek és azok a lányok nem ők. Én nem akarom, hogy Niallt miattam utálják a rajongók és végül ő igya meg a levét.

 Rebekát teljesen elfogadták róla semmit nem mondtak,csak páran,de azt is megértem,hogy engem miért utálnak. „A csaj (vagy durvább kifejezések)” aki összetörte Nialler szívét. De még ha tudnák az igazságot is így állnának hozzám.

                        Már alig vártam,hogy otthon legyek egy meleg fürdőt vehessek és bedöljek az ágyba. De ez mindhiába, hiszen két nap múlva kezdődik a suli.

Visszatértem a mindennapi életemhez. Bár mégsem minden olyan mint régen, sőt semmi sem olyan. Csak a tanulásba tudtam temetkezni és mindig próbáltam azt , hogy a suli vegye el az összes idő, hogy a gondolataim ne kapjanak szárnyra. Ez nem mindig ment.Voltak olyan emberek akik mindent tudtak rólam és hogy mi is történt a nyáron. Mindig az orrom alá dörgölték : ”Megszerezted,de el is veszítetted”. Nagyon sokszor borúltam ki az ilyesmikor miatt. Nem tudom egyszerűen még mindig feldolgozni. Nem volt kivel megbeszélnem a dolgaim. Rebekának pedig nem mindig jutott ideje rám, a fránya tanulás miatt. Lassan elközeledett a Karácsony és minden velejárója. A családom körében ismét úgy érezhettem magam, mint régen. Körülbelül egy hétig eszembe sem jutott ez az egész. De ez nem azt jelenti, hogy nem gondoltam rá. Mindig is ott lebegett a szemem előtt utolsó pillantása, utolsó szavai az emlékezetembe égtek és még mindig érzem ajkaimon az szenvedélyes csókjait. Az újévet Becával együtt töltöttük és megígértette velem, hogy az elmúlt év gondjait magam mögött hagyom és csak a boldog perceket hozom magammal. Hát ez az ígéret nem sokáig tartott. Az év első napján éppen a laptopom előtt ültem és a gyerekkori képeimet néztem amikor is meghallottam a Skype csipogó hangját. Ő volt az.Szelíden köszönt mint mindig. Boldog új évet kívánt és kijelentette, hogy azt reméli, hogy ebben az évben mindent rendbe fogunk hozni és minden a régi lesz. Én is ugyan azt gondoltam. Nem tartott sokáig a beszélgetésünk,de úgy éreztem semmi sem lesz már a régi. Hónapok eltek el azóta amióta a fiúkkal utoljára találkoztunk és nagyon kevésszer beszéltünk. Hiányoznak. Se alkalmunk se időnk nem volt ilyesmire. Mindnekinek megvolt a saját dolga és a saját élete. Már elkezdett tavaszodni és ilyenkor minden olyan más. Az ember kedve jobb, már akinek. Még mindig nem tudom elfelejteni Niallt. Azonban pár héttel később lehetőségem adódott, hogy elfogadjam Sophia hónapokkal előtti tanácsát, miszerint kicsit vonuljak el a külvilágtól és szedjem össze a gondolataim. Adódott egy lehetőség. Három hétig cserediák lehetek Jordáiában. Nagyon elgondolkoztató ajánlatnak tűnt.Csak egy nap gondokodási időt kaptam ezért hamar kellett döntenem. Anyáék minnél jobban szerették volna,ha egy kicsit kizökkenek a mindennapokból és más népekkel ismerkedem.Hát ez így is történt. Pénteken hagytam el először Európát és nagyon furcsa érzésem volt ezzel az egész utazással kapcsolatban. Három hét olyan emberek közt akiket alig ismerek és olyanok is vannak akiket egyáltalán nem. Érdekes volt. Alig volt lehetőség arra,hogy a külvilággal kommunikáljak. De ez talán már rám is fért.Megtapasztaltam, hogy élnek még olyan emberek is akiknek nem az a legnagyobb gondjuk ,hogy csalódnak a szeretteikben, hanem az hogy napról-napra élnek. Rájöttem az élet legfontosabb dolgaira. Teljesen más emberként tértem haza. Már nem csináltok a „bolhából elefántot”.

                                Hazaérve olyan volt, mintha minden megválozott volna. Furcsa volt új itthon lenni. Anya szerint olyan vagyok, mintha kicseréltek volna szó szerint és ezzel egyet kellett értenem. Ezentúl az életem fenekestől felfordúlt. Vizsga- vizsga hátán, de minden rendben ment, hála a szorgalmamnak és a kitisztúlt agyamnak. Túltettem magam mindenen. Nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog, de büszkén kijeltem, hogy igen is erős voltam és kitartottam végig. Az egyetlen dolog ami nem változott ez idő alatt, az a Niall iránt érzett szerelmem.

II. fejezet 1. rész

                        Sziasztok! Először is  nagyon boldog újévet kívánunk nektek, kedves olvasóink. Eljött ez a nap is! Mint látjátok mi is felkészülve az új fejezethez, teljesen átalakítottuk a kinézetet. Beszereztük a chat-et is ahol nyugodtan írhatok nekünk. Reméljük nektek is legalább annyira tetszik a kinézet, mint nekünk! A fejezetről annyit, hogy elég izgalmas lesz benne Rebeka és Fanni élete úgyszintén. Sajnos nem tudjuk megmondani a részek gyakorisságát, de az biztos, hogy minden héten minimum egy résszel szolgálhatunk. Ez a rész még nem, de a következő kettő egy 'összefoglaló' rész lesz, mivel 'pár' hónapot ugrunk. Nagyjából ennnyit szeretnénk mondani! Jó olvasást!

                                                               Beca és Fanni  x

 

                                          -Rebeka szemszöge-

                        A haza út nagyon ramatyul telt. Rajtam és Fannin is látszott, hogy nem vagyunk épp a legjobb passzban. Mivel édesanyám jött értünk, elégé furcsállta azt, hogy nem szólunk egymáshoz. Legalábbis úgy fordult, hozzánk, hogy nem érdemes  hosszútávon haragot tartani. Fannival először nem értettük, hogy hova akar kilyukadni, de a végén kezdtük kapissgálni. Aztán megnyugtattuk, hogy szósincs arról, hogy összevesztünk, csak hát elégé bonyolult minden.  Hogy, jobban megértse ‘lelkiállapotunkat’ elmagyaráztunk neki  az elejétől a végéig mindent.  Ő pedig csak, hol mosolyogva, hol elszomorkodva hallgatta mondandómat, mivel Fanni magába fordulva hallgatta a zenét. Legelőször Fannit vittük haza, ahol pár szó után, végre elindultunk saját otthonom felé is. Kettős érzelmekkel hagytam el Fanni házát. Annyira össze volt kuszálódva minden a fejembe.

                     De amint megláttam a húgomat és édesapámat az udvaron boldogan futkorászni elmúlt minden rossz érzésem. Azt éreztem, hogy itthon vagyok. De ennek ellenére mégis egy hatalmas űrt éreztem  a szívembe. Hiányzott valaki. Az érintései, hangja, minden egyes mozdultja. Olyan természetes volt, hogy eddig csak kis időket kellet nélkülözniük egymást. Lassan már megszoktam, hogy ő mindig mellettem van , akármit is csinálok. Mintha az árnyékom lett volna. Ezek hallatán biztos sokan gondolnák, hogy megvagyok zakanva, vagy jobb esetbe össze- vissza halandzsázok, de ez nem így van. Néha nem mindig az a legbiztosabb szerelem vagy akár barátság ami már régóta tart, hanem azok amik még frissek, épp csak a kezdette mindennek. Bár ezt nem kell úgy érteni, hogy idővel megunjuk a másikat, csak egyszerűen úgy érzem, hogy ez a szerelem sosem fog változni. Mindig is az a bohókás, kedves szerelem lesz, ahogy a legelején. Igazából nem is tudnám, azt elképzelni, hogy valamikor félreléphetnénk. Mindig is egy ilyen szerelemre vártam. Teljesen belefeledkeztem gondolataimba, amiből a kocsi zötykölődése ébresztet fel.

- És meg is érkeztünk. – állította le anya a motort.

- Annyira furcsa. – néztem ki az ablakon.

- Legyen motiváció, hogy ez az utolsó éved, aztán én nem foglak vissza, ha esetleg úgy érzed, hogy elszeretnél költözni! – mosolygott.

- Komolyan? – csillant fel a szemem.

- Erről majd még beszélünk, de most gyere, már mindenki vár.- nyitotta ki az ajtót. A húgom a kert másik végéből szaladt felém. Mikor össze találkoztunk jó szorosan megöleltem. Általában elég bunkón szokott viselkedni velem, de most irtó aranyos volt. Apukámmal is váltottam egy pár szót, majd bementünk a házba, ahol anya a vacsorához kezdet teríteni. A húgommal pedig felmentünk a szobámba, ahol odaadtam a kis ajándékát, amit volt időm venni neki. Aztán én kezdtem kipakoltam mindent amit tudtam.

                 Vacsoráig szinte mindent kipakoltam, csak az ajándékok maradtak. Azokat félretéve lementem egy kis táplálékot venni magamhoz. Vacsora közbe persze elmeséltem még egyszer a lényegesebb dolgokat. Ezalatt azt értem, hogy Harry és én kapcsolatunk nyílt felvállalása volt a téma. Kicsit féltem, hogy édesapám mit fog szólni. De ekkor kellemeset csalódtam. Annyira kedvesen fogadta, de azért itt is jelen voltak azok a szokásos apai dumák „hogyha bántani fog...” és a többi, de ezeken én csak jót nevettem. Valahol éreztem azt, hogy ez sosem fog megtörténni. Vacsora után feltoporzékoltam a szobámba, mi szerint nagyon fáradt vagyok – ami igaz is volt -  de legfőképpen megszeretném nézni a fiúk ajándékát. Leülve az ágyra  magamhoz vettem a kisebb táskát és egyenként kezdtem kipakolni belőle. A lányok ajándéka, ami hát, maradjunk annyiba, hogy a  későbbiekbe biztos hasznát fogok tudni venni belőle. Aztán pedig a kezembe került a gyönyörűen becsomagolt ajándék. Bocsánatkérően simítottam végig a gyönyörű sáfránysárga színű csomagoláson, - majd egy céltudatós mozdulattal- , szó szerint letéptem róla a papírt. Egy bőr féleségű, első látásra könyvet fogtam kezembe, amin rá volt 'írva' ékes betűkkel az 'Emlékek'  szó. Kíváncsisággal nyitottam ki. Egy fényképalbum volt. Az első oldalon három egyenlő távolságra álló kép sorakozott fel. A legfelsőn egy csoport kép volt rólam, Fanniről és a fiúkról, amit még a koncert  napján csináltunk. Alatta, pedig a sátorozáskor csinált egyik kép. Az utolsó képen pedig én és Harry szerepeltünk. Ez volt az első közös képünk. Többször is végig néztem az első három képet, míg rászántam magam a lapozásra. Egy újat lapozva újabb három megőrőkített emlék kapott helyet. Egyszerűen csodás volt. Végig lapozva, találtam olyan oldalakat ahol boldog és vicces pillanatok voltak, de olyan is helyet kapott ahol csak én és Harry voltam, vagy Fanni és Niall, vagy csak a fiúk. Majdnem a végére érve  patakokban hullottak könnyeim. Hogy a boldogság vagy a szomorúság könnyei voltak? Azt sajnos én sem tudom. A végére érve egyet símitva rajta, az éjjeli szekrényem egyetlen fiókjába beleteszem, így amikor akarom csak elővesszem és megnézhetem. 

                Elalvás előtt csak egy dolgokra tudtam gondolni. Még tíz hónap. Még tíz keserves hónap, amíg befejezem azt a fránya iskolát. Fogalmam sincs, hogy mi fog történni benne, de azt tudom, hogy nehéz lesz. Nehéz lesz mindenki számára.