II. fejezet 7. rész

           Sziasztok! Sajnos nem sok jó hírrel jövünk ma. Fanni írt egy pár sort amit kérlek olvassatok el és vegyétek komolyan : 'Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért ilyen átlagosak a részek amiket írok. Most már rádöbbentem. Soha nem is voltak azok istenigazából jók. Nem tudtam az érzéseim belevinni, pedig egy rész alkalmával rengetek érzés született bennem, de ezeket nem tudtam leírni. Próbálkoztam a leírással is, de azok is nagyon egyszerűek lettek. Ezt nem is fogom tudni átlépni, tehát ami nem megy azt nem kell erőltetni. Remélem megértitek.' Bármennyire is próbáltam lebeszélni semmi, tényleg ezt nem lehet annyiba hagyni. Talán igen, azt elfogadnám ha mondjuk kérne 1-2 hét pihenőt de így semmiféleképpen NEM. Az ő részei igazán jók. Igen lehet, hogy néha nincs ihletje  vagy valami közbejön, de ezt nem kell abbahagyni. Ez bárkivel megesik. Bár  ez a fanfictiönünk  biztosan nem fog semmilyen különleges kitüntetést kapni. De akik csak idetévednek gondolhatják, hogy ez is egy kis szál nyomorult, mint a többi. De az író és az olvasó, áttud élni valami olyasmit amit soha nem fog máshol. Kérlek szépen benneteket, hogy próbáljatok hatni rá, valamiféle formában megtudjuk azt akadályozni, hogy Fanni igenis tovább folytassa és véghez vihesse azt amint elkezdet.

u.i : Sajnos az elírásokat nem tudtam átnézni vagy a helyesírási hibákat, de nemsokára kijavítom!

                                                            - Rebeka szemszöge - 

                         A  fehér szoba miatt a reggeli, vagy talán már déli nap sugarai erőteljesen tomboltak a szobában. Legszívesebben nem nyitottam volna ki a szemem, de képtelen voltam a vakító fénysugaracskák miatt.  Félszemmel körül nézve jutottam el a arra a következtetésre, hogy Harry már valószínűleg rég felkelt. Tehetetlenül kutattam szemeimmel egy óra után, mire végül a szemem teljes kinyitása árán megtaláltam a bal oldalamon lévő éjjeli szekrényen egy digitális órát. 11:39. Remek. Első napom itt, de már a felét átaludtam. A házon számomra ijesztő csend uralkodott. Bár ebben az is belesegített, hogy Harry-n és rajtam kívül senki sem lakik itt. Tegnap késő este érkeztünk meg, és a repülőtéren pedig két részre osztódtunk. Pontosabban Fanni, Niall, én és Harry és a többiek. Harry szemrebbenés nélkül ’elzavarta’ Fannit, Fanni pedig szállodába akart menni, de a mi kis gavallérunk szárnyai alá vette Fannit.  Az pedig, hogy én esetleg egy másik szobában aludjak, külön Harrytől, nem is vetődött fel.  Tudom, hogy az elég csúnya dolog lenne, ha örülnék annak, hogy végül is csak ketten maradtunk és Fanni nem csatlakozott hozzánk, de az igazat megvallva a szívem mélyén nagyon örülök. Az, hogy Harryvel osztom meg az ágyat, hogy vele hajtom álmomra a fejem, hogy tudom, hogy ott van mellettem mindvégig egy felemelő érzést ad. Jelen pillanatban úgy érzem magam, hogy elbírnék az egész világgal, annak ellenére, hogy ez itt csak az első napom. Pár percig még mosolyogva feküdtem az ágyban és jobban szem ügyre vettem a szobát. A bézs és a fehér dominál a szobában de még mellé vetődik egy-egy helyen egy kis méreg zöld. Az ágy két oldalán két éjjeli szekrény helyezkedik el, ugyanolyan bézs árnyalatban, mint a falak.  Az ágy felett egy számomra ismeretlen motívumot tartalmazó festmény kap helyett.  Hatalmas ablakokkal ellátva, a szobát gyönyörűen hatalmába keríti a fény.  Az ággyal szemben egy kis bútor van, amin pár kép kap helyett. Jobban megfigyelve, egy róla és a fiúkról, egy nagyobb kép egy fiatalabb nővel és egy picit öregebbel akik valószínűleg a nővérre és az édesanyja, a kísérteties hasonlásból ítélve, aztán még egy kép rólam. Rólam? Felkényszerítve magam az ágyról a képhez sétáltam. Kezembe véve  pontosan tudtam, hogy ez mikori. Amikor biciklizni voltunk, Harry magával hozta a nagypapám ezer éves fényképezőét, amit, csak egy családi ereklyének tartottunk, nem gondoltuk volna, hogy még működik. Harry pedig ennek az ellentétéét bebizonyítván számtalan képet csinált, állítása szerint csak úgy. Ez a kép még a ’fürdésünk’ előtt volt fényképezve, amikor a naplementében gyönyörködtűnk. Hát őszintén mondva eléggé művészi lett. Nagyjából a kép csak a derekamig van, oldalra vagyok fordulva és mosolygok, a naranccsárgás színkombináciról nem is beszélve. Egyszerűen elvarázsolt. Letéve a fényképet,  fejem akaratlanul az óra felé fordítottam. 12:09. Egy fél óra eltelt, de Harry még sehol. Kivettem egy vékony fekete köntöst, majd magamra véve indultam ’Harry megkeresése’ megbízásom véghezvivéséhez.  A  padlóra lépve átfutott rajtam a hideg, és most kezdtem el bánni azt, hogy miért nem tettem be azt a cicás mamuszt amit anya annyit hangozhatott. Hát ez is azt igazolja, hogy a szülőknek szinte mindig mennyire igazuk van. Végig billegtem a mahagóni padlón, majd a kissé kellemesebb szőnyeg féleséggel ellátott lépcsőn fellélegeztem. Tovább haladva bepillantottam a kényelmesen elrendezett nappaliba, majd legvégül a konyhába. Elkeseredten ültem le  az egyik székre.  Kicsit távolabb tőlem pihent egy fehér lapocska valami szöveggel rajta.

            Jó reggelt, szívem! Sajnos, akadt egy kis dolgom ami halaszhatatlan volt, de valószínűleg hamar befejezem.  Addigis ne huncutkodj, nélkülem!

                                      H. x

                    Még egypárszor elolvastam aztán kedztem feldolgozni az előbb olvasotakatt. Elsősorban akadt egy kis dolga ami halaszthatatlan volt? Úgyan már, milyen dolog lehet olyan sürgős, hogy reggeli kora órákban megkénne oldani? Másod sorban pedig a kis üzenet második részéből nem nagyon tudok mire következtetni, de bizonyára, valamiféle Harry trükk lehet ez is. Ne huncutkodjak. Ne huncutkodjak? Tuti nem akarom tudni, hogy mire gondolt. Rövidke kis üzenetének ellenére mégis mosolyt csalt az arcomra.  De annál inkább aggasztott az, hogy mi volt hallaszhatatlan. Reggeliért ha elment volna már rég itt lett volna, az pedig biztos nem egy ’hallaszhatatlan’ dolog. Lehet, hogy bekellett menjenek a stúdióba? Bár az is kizárt, hiszen szabadságuk van. Itt ülök és magamat ölöm a töprengéssel ahelyett, hogy felhívnám. Gratula Rebeka, nagyon bölcs vagy. Áh de az azt jelenti, hogy felkéne baktassa megint a szobába. Egyefenne, megéri. Elég gyorsan meg is lett a telefonom, nem tudom, miért hittem olyan nagy őrdőngőségnek. Kikerestem Harrynek a számát és már tárcsáztam is. Kicseng, kicseng, kicseng és kinyomja. Kinyomja?  Most már komolyan kezdek aggódni. Körbe-körbe járva  a hazát még egy párszor próbálom utolérni, de semmi. Leülve a kanapéra, gondolkoztam kit hívhatnék. Zayn. Idegesen nyomkodtam össze-vissza a telefont, már a fél névjegylistát végignyomogattam, míg megtaláltam a megfelelőt. Pár üres csöngés után, egy ismerős hang szólt bele.

-  Nocsak ki hív engemet! Történt valami, törpilla? – érdeklődőt olyan ’mosolygos’ hangon. Nem akartam letámadni, hogy igen Zayn, a barátom titokzatos módon eltünt, annak ellenére, hogy még kis cetlit is hagyott, miszerint halaszhatatlan dolga akadt, ami hát valljuk be eléggé ganyús, nem? Aztán pedig még a hívásom is kinyomja. Vagy lehet, hogy csak a pékségbe szaladt le, ahol egy bögyös szőke cica baba elfogta és most a kenyerek között egy baghettel a szájába tárolja. Én pedig egyre hisztisebb leszek, ami egyáltalán nem jó, hiszen lehet semmi baja én meg fölöslegesen zargatok fel mindenkit.

- Hahó Rebeka, még itt vagy?  - hallottam a vonal másik végéről egy már nem mosolyos hangot.

- Uhum, vagyis persze. – tértem vissza  a környező világba.

- Tehát megismétlem a kérdésem, történt valami amiről tudnom kéne? 

- Hát csak annyi, hogy Harry nincs meg, és, hogy nem tudsz erről valamit? – fogtam az elterveltnél rövidebbre.

- Pontosabban, hogy eltűnt? – kérdezte.

- Hát például úgy, hogy  mondjuk hagyott egy cetlit? – mondtam miközben lerágtam azt a körmöm amit már három és fél hete növesztek.

- De akkor nem is tűnt el, vagy? – nevette el magát.

- Fölhívtam egy párszor, de kinyomta. – szaggatom tovább szép hosszúra nőtt körmeimet.

- Hát akkor biztos, hogy nem tűnt el. Lehet, hogy valami nagyon fontos dolga van. Amúgy nem említett semmit, hogy esetleg... – nem tudta befejezni, mivel egy éles női hang vágott közbe valami olyasmit mondva, hogy Ki ne mondd!

- Perrie? – szóltam bele bizonytalanul. Ezer közül feltudnám ismerni azt az éles mégis lágy hangot. Most mégis bizonytalan voltam. – Mit ne mondjon ki? – kérdeztem kissé idegesen, ami elég agresszívra sikeredett, mint idegessé.

- Áh szia Beca, hogy vagy? – vette át a telefont mivel már ’teljes egszében’ rendesen hallottam.

- Perrie, ne terelj kérlek. Mit kénne tudnom? Ki vele, hol van Harry? – mondtam miközben végre tudatosult bennem az, hogy Harry csak tervel valamit.

- Nem én vagyok Harry barátnője, honnan tudjam? De bizonyára leugrott a pékségbe, én most le is teszem, szia! – zárta rövidre és egyszerűen kinyomta még mielőtt hozzátudtam volna fűzni valamit. Azt nem kizárva, hogy lehet másvalaki tud valamit a titokzatos Harryről, kikapcsoltam a telefont és valahova két kanapé közé dobtam. Hazajön amikor hazajön. Addig is békében betudok pakolni a szekrényekbe, a temérdek ruhát amit képes voltam magammal cipelni. De először a nappalibeli zene polcról kutattam valami értelmes zenét ami segít a megnyugvásba. Végighúztam piciny újaim a polc tartalmán. Lám-lám One Direction hátán One Direction.  A kis egoista- mondtam magamba. Lemeltem a Take Me Home albumot és tovább mentem a szobámba. Betéve a zenét olyan hangosra tekertem amennyire csak engedettnek hittem és csendesen dudolgatva kezdtem keresni ruháimnak helyett.

                      Nagyjából két és fél után büszkén zártam be a szekrény ajtaját és kikapcsoltam az immáron másodjára befejező Take Me Home dal listát. Rápillantottam a reggel használt órára, ami már 17:34 mutatott. Az elkeseredetség még jobban erőt vett rajtam. Mi dolga lehet Harrynek ami ennyire sok ideig tart? Nekem igazán elmondhatná, vagy talán nem bízik meg bennem? Áh, az lehetetlen, hiszen nem adtam rá semmilyen okot. Vagy talán...? Kétlem, hogy Harry megcsalna. Az agyam folyamatos kattogását a hasam erőteljes korgása szakítót félbe. Jogos, hiszen nem reggeliztem vagy ebédeltem. A lábam saját életet élve, indultak el a konyhába. Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy vajon csináljak egy kis lasagnét hiszen olyan rég nem ettem és biztosan Harrynek is jólesne ha valami normális kaját enne az e napi kiruccanása után, bár nem érdemli meg. Körülnézve megtaláltam minden hozzávalót de a lustaság úrrá lett fölöttem és inkább összedobtam pár szendvicset. Unottan dobtam le magamat a kanapéra a tányérral a kezemben, miután a házban az összes létező villanyt felkapcsoltam. Eléggé ijesztő volt, ahogyan a nap elhagyta megszokott helyét és egyre inkább sötétség honolt London külvárosán. Nem mintha nem ültem volna már egyedül otthon vagy valami, csak ez egy kicsit nyomasztó. Magamba egy félig idegen házban, persze meg ott van Harry aki fogalmam sincs hol van. Előkotorászva a távírányítót kezdtem kapcsolgatni az általam még sohasem látott csatornákat. Megálltam az egyik nyálas mexikói szappanoperánál. Mondhatnak bármit mások, néha jó belemerülni ezekbe. Legalábbis én megszoktam tenni. Husz perc múlva mind a három szendvicset bevágtam, ami egy új rekord idő számomra. A piszkos tányért gyorsan elmosogattam kézzel majd bekucckoztam a nappaliba. Pár perc múlva furcsa zörejt hallottam a konyhából. Nyugtáztam magam, hogy bizonyára a víz csepegett vagy valami, de ez a zaj folyamatosan erősödő aztán egy nagy huppanással befejeződőt.  A hideg kirázott és megtudtam volna esküdni, hogy mikor hátrafordultam  egy árnyt is láttam. Lassan, amennyire csak lehetett hangmentesen áltam fel, majd a mellettem levő vázát megfogja indultam a 'színhely' felé. A helyzetem egy horror filmben is beleillene, egy lány magában egy hatalmas házban London külvárosában. Pompás. Elérve, a sötétben próbáltam bemerészkedni, hiszen a legfőbb, hogy ne keltsek feltűnést, nem? Kitudja milyen sorozatgyilkos mászkál épp most, velem egy házban. A konyhában tárva nyitva találtam az egyik ablakot. Oké, ez már tényleg a furcsának a legfurcsább pontja. Ha megélem, hogy még egyszer látni fogom Harryt akkor két pofont fogok lekeverni nála. Csendben kihúztam az egyik fiókot ahonnan kihalásztam egy serpenyőt. Igen, bizony, a filmekben is  mindig ezzel a csodatevővel menekülnek el a gyilkosoktól. Kissé megtorpantam mikor egy újabb puffanás hallatszott az emeletről. Pontosabban a felettem lévő helységből. Magamban lerajzoltam a ház alakját és akkor tudatosult, hogy az biza a hálószobánk. Nagy levegőt véve határozottan indultam a lépcsők felé. Itt ma senki sem fogja életét veszteni. Vagyis de, esetleg az az akármi ami fent van. Szerencsémre az ajtó félig kivolt nyitva és rálátást nyertem egy sötét alak settengetését az ágy körül. Kissé megnyugodtam miszerint csak egy emberrel van dolgom semmi természetfeletti lénnyel. A kis résen becsúszva indultam az alak felé amit igen hamar elértem. Újabb nagy levegőt véve a hátára ugrott és esszevesszetten ütni kezdtem hol a serpenyővel hol a kezemmel.
- Rossz házba törtél be, barátom! - mondtam miközben a könnyen legyőzhető ellenfélt tovább püföltem.
- Hé, Rebeka, állj már le, kérlek! - védekezett és ordította egyben. Az első szónál megismertem, hogy ki az. Ilyen csak velem történhet meg. 
- Jesszusom, Harry? - ugrottam le a hátáról és kapcsoltam fel a villánt. 
- Nem Rebeka, a zodiákus gyilkos, örülök a találkozásnak! - fordult meg és így már tisztán láthattam szövet kabátba bújtatott testét.
- Annyira sajnálom, nem akartam, csak tényleg megijedtem. - ültem le az ágyra s arcomat kezembe temettem. Tényleg nem gondoltam arra, hogy Harry lehet az, hiszen bizonyára, mint minden épeszű ember, azt hittem, hogy az ajtón keresztül fog betoppani, és nem Tarzanoskodik. Sőt, minek jött be így? Félek, hogy tényleg azért, mert talán megcsal. Ahogy ez a gondolat söpört végig rajtam úgy szökött ki egy könnycsepp a szememből.
- Ugyan semmi gond, csak hát legalább annyira ijedtem meg amennyire te. - mondta nevetve, bár nem néztem fel. - Rebeka? Figyelj, ugye nem sírsz? - ült le mellém -  Megse kottyantak az ütéseid, jól vagyok! - simogatta hátamat, bár látta, hogy evvel nem fog sokra jutni. 
- Most komolyan azt gondolod, hogy azért sírok, amiért párszor megcsaptalak egy rohadt serpenyővel? - néztem rá könnyborította arccal. 
- Hé, mi történt? - bújt egészen közzel hozzám majd kezében vette arcom.
- Hol voltál? Hol voltál egész nap, Harry? - kérdeztem, mire ő elengedte kezei közül fejem és lefele nézett. - Ugye, nem más lánnyal? - törtem át zokogásban.
- Mi? - nézett rám nagy szemekkel. - Dehogyis, jesszusom, nem. Figyelj, ha megígéred, hogy nem sírsz elmondom. - törölte le a könnyeimet, míg a választ várta amire én csak bólintottam, majd türtőztetni próbáltam magam. - Mivel tudom, hogy ez itt az első napod egy randit szerveztem, egy olyan helyen ami kissé extrém ilyen helyzetekben és nehéz volt alkudozni, hogy lehető legyen. Aztán pedig még reggel Perrie-t felhívtam, hogy keressen neked egy tökéletes ruhát míg én a helyet foglalom le. Aztán pedig azért másztam be az ablakon, hogy betudjam csempészni a ruhát meg a kártyát amin a helyett írja és az üzenetem.  Hihetetlenül hiányoztam de azt akartam, hogy minden tökéletes legyen majd, most már érte... -  nem hagytam befejezni, inkább ajkaimat az öveire tapasztottam. Finoman csókolt. Megfeledkeztem arról, hogy hol vagyunk, mi történt azelőtt, mit mondott, vagy, hogy mi lesz. Csak azt láttam magam előtt, hogy szeret és én is őt. Ez volt az egyetlen fontos dolog, ami számított. Életem végéig itt akartam maradni. A karjaiban, az életében, az ő világában. Annak ellenére, hogy ajkaim epekedtek csókja után elváltunk egymástól. Csak mosolyogva néztük egymást. Nem volt szükségünk szavakra, hogy megértsük egymást.
- A ruha.. A ruha, ohm alattad van. - törte meg a csendet, mire mindketten nevetni kezdünk.
- Majdnem megöltelek, lelőttem a meglepetésedet, és még a ruhát amit vettél is tönkre teszem. Egyszerűen siralmas az életem. - görbítettem le a szám. - Nem tudom, hogy tudnak az emberek elviselni, mikor néha saját magamat idegesítem. - fakadtam ki szerencsétlenségemben.
- Ilyet soha többé ne mondj. Megértetted? - fordult felém. Láttam valamit  a szemében, amit még soha. Valami ami megerősítette bennem azt, hogy mennyire fontos vagyok számára. Látszott rajta, hogy legalább olyannyira komolyan gondolta, mint ahogy mondta.
- Szeretlek. - mondtam el egy szóval azt amit érzek.
- Én is téged, Rebeka. - csókolt meg. - Most pedig siess, mert elkésünk! - szakította meg.
- Biztos még elakarsz vinni? - kérdeztem.
- Ez nem kérdés. - állt fel halvány mosollyal. -  A kocsiban várlak. 
Amint kiment felálltam s kezembe vettem a ruhát. Egyszerűen csodálatos volt. Hihetetlenül szégyenlem magam azért amit tettem. Bár, talán megerősődőtt a bizalmam Harry iránt ma. Ami valljuk be, talán megérte ezt a kis incidenst. A legjobb ha most jól kicsípve jelenek meg Harry előtt, hiszen ő igenis a legjobbat érdemli. Egy csodás ember, akihez egy csodálatos lány való. Aminek hát én nem igazán felelek meg. A mai napot félretéve, mosolyogva és izgatottan vonultam be a fürdőbe. Bár az is biztos, hogy a mai napot nem fogjuk csak úgy elfejeltetni,  hiszen ezek az emlékek. Legyenek szomorúak, vagy boldogok ezek vagyunk mi.

II. fejezet 6. rész

                    Sziasztok! Hát ahogy mondtunk legkésőbb vasárnap itt vagyunk! Ami pedig a legjobb, hogy most végre elmúlt ez a próbavizsgás időszak és újra fellélegezhetünk, bár nem sok időre. Nagyon nincs mit hozzáfűzni a részhet, reméljük fog tetszeni! Igy mellékesen mondanánk, hogy kissé féltékenyek  vagyunk a blogbeli életre, hiszen ott javában tombol a nyár, nálunk meg brr, inkább ne is beszéljünk róla! Reméljük mindenki jól van , és akkor legközelebb találkozunk pénteken vagy szombaton! További szép vasárnapi estét!
                                                                 Beca és Fanni x





                                                        - Fanni szemszöge -

                       „Hogy ezek után barátokként folytassuk az utunkat, ami már egyáltalán nem egy irányba vezet?  Jól van, legyen. Akármilyen döntésre is jutottunk volna a tegnap estét követően én elfogadtam volna. Csak azt szeretném, hogy ő boldog legyen. Találja meg azt az embert aki majd boldoggá  teszi, mellette lesz. Szívből fogom tisztelni majd azt a lányt ,de jól becsülje meg. Egész életemen át kifognak tartani a Niall iránti érzéseim. Ő volt az első, aki ilyesmit váltott ki belőlem és én ezért nagyon hálás vagyok neki.
Ő az a fajta ember aki akár egy pillanatnyi mosolyával is örök fényességet varázsol a lelkedben, aki mellett nincsenek gondjaid. Karjai közt úgy érezheted magad, mintha csak ti ketten lennétek egy másik világban, ahol a földi bajok már nem háborgatnak.”- írtam le minden érzésem egy kopott füzetbe amit sietősen téptem ki a szekrényből mielőtt elindultunk.
                       A repülőn fogtam csak fel igazán, hogy megint együtt a „nagy csapat”. Mindenki egyszerre próbálta elmondani mennyire is hiányzott neki a másik. Élmények és nevetések töltötték be az egész teret. Persze Beca egész végig hajtogatta a kitűnő érettségi jegyeit. Már mindenki többször is gratulált, Harry minden egyes gratulációnál csókkal jutalmazta.. na így már mindjárt más a gyerek fekvése, miért is papol csak erről Rebeka. Már a végére Harrynek is leesett, és mindenki jót röhögött rajta. Ennyire jó hangulatban telt el az egész út. Leszállva a repülőről csodálatos módon egy lesifotós sem üldözte a srácokat. Harry felajánlotta, hogy mindegyik fiút hazaszállítja, de végülis nem kellett, mert önállóan megoldották, kivéve Niall. Persze ő is csak lustaságból és kényelemből.
A belvároson keresztül mentünk. Szokás szerint mindenki most igyekezett hazafelé a munkából, a forgalom valami elképesztő volt. Sikerült is valahol a dugó közepén leragadnunk.
- Harry, biztosan nem leszek terhetekre? Mert arra a 2 hétre lakhatok egy közeli hotelban is.. - szólaltam meg, de nem tudtam befejezni.
- Fanni, kérlek.. Nem azért hívtunk meg titeket, mert nem látunk szívesen, és természetes, hogy nem zavarsz.- szólalt meg Harry mindig nyugodt hangján.
- De azért mégiscsak kettesben szeretnétek maradni Becával!- váltottam kicsit más hangnemre, mire Niall és Rebeka rögtön vették a lapot Harry pedig csak kajánul vigyorgott.
- Azt majd mi megoldjuk!- nevetett.
- Szerintem pedig nálam is lakhatsz, akár!?- szólalt meg Niall a tarkóját vakargatva.
- Akár!- vágott közbe Harry.- Mindekettőtökre ráférne, hogy végre megbeszéljetek ezt az egészet. Rájönnétek arra, hogy mennyire fontosak vagytok egymásnak.
- És, hogy nem tudtok a másik nélkül élni.- folytatta Rebeca, mintha egy jól betanult szöveg lett volna, de az én feszélyezettségem most még ez sem oldotta fel. Fogalmam sem volt mit monjdak.Talán ő már tényleg átváltott ilyen „barát üzemmódba” és soha többé nem nézne rám úgy, vagy talán éppen ez a célja, hogy ismét egy útra lépjünk. Hát én ezt egyáltalán nem így gondolom. Egyik verziót sem bírnám elfogadni.
- Végülis miért ne!- adtam be a derekan mire mindhárman fellélegeztek. Beca és Harry egymásra nézve mosolyogtam, hát már ha a saját bőrömet nem is mentettem meg, de legalább a szerelmesek együtt lehetnek.

II. fejezet 5. rész

                    Halihó! Rég nem találkoztunk, amit nagyon sajnálunk! Részben az én hibám volt mivel nem volt időm és sem ihletem, hogy megírjam ezt a részt, de ma összeszedtem magam és sikerült! Remélem nem haragudtok ránk, mégegyszer nagyon sajnáljuk, azt a majdnem 3 hetes késlekedést! A következő rész is valószínűleg fog késni, mivel a következő héten próbavizsgák lesznek a főtantárgyokból, amiből nekünk 3 van. Rendszerint a román kedden, a matek szerdán a magyar pedig csütörtökön. Tehát összeségében jövőhéten csak egy résszel szolgálhatunk amit legkésőbb vasárnap vagy szombaton teszünk fel. Remélem veletek minden rendben van, már amennyire rendben lehettek ilyen sulis időszakban! 

                                                        Beca és Fanni x


                                             - Harry szemszög - 

                       A nap bohokás sugarai gyengéd érintésükkel melegítették csupasz lábszáramat. Az ágyon feküdve figyeltem az előttem jobbra- balra ruhákkal egyensúlyozzó lányt. Az olyan pillanatokba amikor majdnem hasra esik egy- egy gyengéd mosolyt eresztek arcomra. Az egész annyira álomszerűnek tűnnik. Kint a nyár javában tombol. Meleget, boldogságot árasztt és szeretetett csal az emberek szívébe. Attól függően, hogy én nem vagyok kint úgyan ezt érzem. Szeretetet, boldogságot. És ezt az egészet egyetlen egy lánynak köszönhetem. Sokat hallotam arról az úgynevezett “rózsaszín felhőről” ami az embert körül vesz ha szerelmes, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is átfogóm ezt élni. Egyszerűen annyira tökéletes ez az egész.

- Látom nagyon jól érzed magad. – ugrott rám.

- Hm, ezt az élvezetet te pedig egyre jobban fokozod. – csókoltam meg gyengéden.

- Harry, kérdezhetek valamit? – hajtott fejét mellkasomra és felfele nézett.

- Tessék? – símitottam ki egy kósza tincset szemeiből.

- Biztos nem baj? – kérdezte ajkát tépdesve.

- Rebeka. Most komolyan még ezen rágodsz? Már ezerszer megbeszéltük, nem? – néztem rá komolyan.

- Olyan furcsa, hogy alig egy pár hónapja vagyunk együtt és már hozzád költözök. Még akkor is ha ez csak idéglenes. – tette hozzá.

- Micsoda? Figyelj rám egy picit.. – ültem fel és az ölembe húztam. – Ez nem számít, hogy hány hónapja vagyunk együtt. Az számít, hogy mennyire szeretjük egymást, független attól, hogy mennyi ideje vagyunk együtt. És azt, hogy  ez csak  idéglenes felejtsd el, te hozzám tartozol. Azt akarom, hogy reggel mikor felkellek te legyél az első akit láttok, hogy este egymás karjaiban aludjunk el, az esős napokon együtt heverésszünk a kanapén, sőt ha akarod akkor egy kis kertet is kialakíthatunk. – osszottam meg vele, az úgymond általam elképzelt jövőbeli életünket. Kifejezéstelen arccal nézett rám, sőt egy kis félelmet és zavarodottságot is láttam szemébe. Hirtelen nem tudtam mire vélni, kezdtem azt hinni, hogy ő nem pont így gondolja ezt az egészet. Aztán, mint a jég a tavasz első napján fokozatosan kezdted feloldvadni a tekíntette.

-  Harry.. Én egyszerűen nem is tudom mit mondjak. Annyira köszönöm neked, hogy itt vagy mellettem. Csak félek. Félek attól, hogy mit fognak szólni a rajongók. Mivel, hát, egyrészt én is átérezttem, azt, amit ők most.  A kedvencüket látni egy másik lánnyal nagyon fájadalmas. Főleg ha már így lekötelezték egymást. – pár pillanatig abbahagyta, majd fülig pirosodva folytatta -  mármint nem úgy  lekötelezni. Félre ne értsd! Nem abban az értelembe, mint férj és feleség vagy jegyesség vagy akármi is az. Csak úgy egyszer... – úgy éreztem, hogy jobb ha ezt a magyarázkodást félbeszakítom most. És hát mivel ha nem egy csókkal? Tudom, hogy mennyire kellemetlenűl érezte magát, bár szerintem a semmiért, de úgy éreztem, hogy evvel megtudtam valami féleképpen nyugtatni, sőt elfelejtettni vele az össze-vissza motygoását. Tehát az önkínzása elleni hadjártom úgy látszik sikeres volt. Picit furán fejezte ki magát, de nem hiszem, hogy ez kinosnak lehettet volna mondani.

- Köszönöm. – dölt mellkasomra én meg egy kicsit megemelve hátradöltem. Sem én, sem ő nem szólalt meg. Nem volt szükségünk a szavakra. Most nem.  Csak feküdtünk és élveztük, hogy egymás társaságába vagyunk. Apró újaival kicsi köröket rajzolt a hasamra. Minden érintésétől kirázott a hideg és a libabőr mindvégig uralkodott testemen. Nem tudom pontoson mióta feküdtünk így, csak azt észleltük, hogy egy halk kopogás csendült meg az ajtó mögül.

- Tudom, hogy nincs semmi kedvetek, de nagyjából két  óra múlva indulunk. – pillantott be Liam mosolyogva.

- Tíz perc és lent leszünk. – motyogtam. Liam bolíntott egyet és kiment.

- Nekem nagyjából már minden bevan pakolva. – nézett körül egy szomorú sohaj kiséretével Rebeka a félig üres szobába.

- Még csak most kezdődik igazán az életed. Személyesen fogok gondoskodni róla, hogy minden tökéletes legyen. – símitottam ki egy tincset a szeméből.

- Hm, ez jól hangzik. – kuncogott. Pehely könnyű súlyával egészen rán feküdt én pedig mindkét karommal átöltem.

- Mennünk kénne. -  mondta csendesen. Bólintással jeleztem, hogy szerintem is. Lassan feltápászkodtok, majd kéz a kézben indultunk lefelé. Ahogy lefele mentünk fokozatosan hangosodott a vísongások és a nevetések hangoságga. Leérve, hát, eléggé megvoltunk lepve. Egészen fura látványba részesültünk,  a fiúk, Fanni, és Rebeka  szülei a kerti locsolokkal  locsolták egymást. Többnyire a fiúk mind fürdőgatyában voltak, Fanni fürdőruhába, a szülők pedig szolidabb öltözékbe – már amennyira annak lehetett nevezni.

- Az ott anya? – nézte Rebeka tátott szájjal, az anyját, aki hát, egy rövid shortban és egy egy nagyon  lenge felsőbe volt  - Hát, de azok az én ruháim!

Őszintén nem tudtam, hogy most nevessek, vagy tartsam meg azt a drámai pillanatott. Miútán eleget bámészkodtunk, a hátsó kijáraton kimentünk a már élethű vísongások közzé.

- Ez most  komoly? Nekünk pappoltok, hogy két óra múlva megyünk, ti meg itt locsoktok? – tátottam ki a kezem. Pár pillanatig mindenki felénk fordította a fejét, majd  kisértetiesen hasonló gonosz mosollyal mindenki eleresztette a vízet. Rebeka ordított. A többiek röhögtek. Niall  Fannira célozott. Fanni Niallre. A többiek tovább ránk. Én is fogtam egy locsolót. A fiúk felé fordítottam. A fiúk csak rám koncentráltak.  A szülők nevetve bementek. Valaki hátulról a fenekemre célozott a locsóloval. Megfordultam. Rebeka volt az. Nevetett. Mindenki nevetett. Mindenki szórakozott. Röviden ennyi volt a délutáni malackodásunk történette. Abból a másfél órából egy egész óra eltelt avval, hogy megszárítkozunk, felöltöztünk, lehurcoltuk a böröndünket, sorban áltunk a ház összes fürdőszobái  előtt. Aztán Fanni hazaszaladt elbúcsúzni a szüleitől, mivel igen, ő is velünk tart a nyáron Londonba. Vele nem lenne teljes a csipet- csapat Rebeka úgyszintén elbúcsúzott a szüleitől, ami hát előídézett az anya- lánya párosból egy tengernyi vízet. Alig tudtuk őket - Rebeka édesapjával – leállítani, de a végére nagyjából mind én, mind Rebeka édesapja sikerrel járt. A börőndőket kiszállítottuk a kocsiba, majd elindultunk Fannit felvenni. Mindenki teljes egészében elérte a repülőtért és hát, így heten belecsaptunk, talán, életünk legizgalmasabb időszakába. Ez a nyár igazán eseménydúsnak igérkezik.  Lehet rossz is, lehet jó is, Rebekával és a srácokkal minden túlszárnyalható.

II. fejezet 4. rész

Sziasztok! Kis késéssel meghozttuk Niallnak a tíz hónapját. Reméljük fog tetszeni, és kéjünk szépen, hogy ha tetszett akkor hagyjatok valami jelet! Evvel a résszel befejeztük a bevezetést és a következőben már belelendülünk a folytatodó történetbe! Jó olvasást!


                                                  Beca és Fanni x


                                                             - Niall szemszöge -

                          Ez a tíz hónap egy örökkévalóságnak tűnt. Minden nap eszembe jutottak az utolsó percek amiket együtt töltöttünk. Az életem szinte megsemmisült nélküle. Sokszor éreztem magam úgy, mintha egy szakadék peremén állnék és pillanatokon belül elnyel a mély.
A srácok felé sohasem mutattam mennyire fáj is, hiszen mindannyiuknak megvan a saját életük és nem akartam őket  a saját nyomoruságommal fárasztani. Sokszor lett volna szükségem pár bíztató szóra, tanácsra, esetleg egy ölelésre, de ehelyett csak újabb és újabb önmarcangoló dalok írásába kezdtem. Soha senki nem mutattam meg ezeket a kis szerzeményeket.
                         Egyszer majd talán az élettől kapott egy esélyt, hogy helyrehozzak egy borzalmasan nagy hibát. Töknretenni egy ember életét olyan, mintha tükörbe nézéskor egy gyilkos arca, cinikus mosollyal nézne vissza rád. Most én voltam ez a gyilkos. Tíz  hónapnyi szenvedés, hiány és szánalom után az élet fényes oldala  rám mosolygott. Rebeka bálja. Itt az idő. Ha most nem teszek semmit,  egy életre „gyilkos maradok”. Amit egy olyan ember ellen követtem el aki a másik felem volt.
                          Lassan elérkezett a nap amikor elindultunk. Idegörlő volt az út Romániáig. Fogalmam sem volt hogyan fog engem fogadni. Egy bíztos, semmit sem felejtett el. Bízott bennem, szeretett és elég sok áldozatot hozott a kapcsolatunkért. És én ezt az egészet semmibe vettem. Azért voltak pillanatok amikor kicsit túlzásba vitte az aggódást. Lehet, hogy más hisztinek hívná s miegyébnek, de ez nem az. Csak egy lány, aki önzetlenül tud szeretni, túl hamar megbízik az emebrekben. Mindent megadott volna az újrakezdésért, de én magam is. Semmi sem lesz a régi. Azt az erős bizalmat nehéz lesz újra kiépíteni, de rajtam ne múljon.
Egész úton körülötte jártak a gondolataim. De tudtam, hogy nincs itt az álmodozás ideje. Most rajtam a sor, bizonyítanom kell és soha többé nem engedhetem el Fanni kezét. Annyira távolítak és valótlannak tűník már az egész kapcsolatunk, olyan, mintha egy meseszép álomból ébredtem volna fel,és idekint csak a rossz és zord világ várt.
A ház elé érve a szívem annyira dobogott,hogy azt hittem kiugrik, de mégis percenként kihagy. Az idegesség lett úrrá rajtam. Liam szó szerint kirugdosott minket az autóból, hiszen már alig várta, hogy beérjünk és láthassa a lányokat. Hát ne gondolja már, hogy csak ő van ezzel így. Harry szinte futva ért az ajtóig és gondolkodás nélkül kilincselt be. Nem az illedelemről híres.
Én csak álltam az ajtó előtt ,mély levegőt vettem és gondolkodás nékül léptem be. Amire végre én is bejutottam nagy nehezen, Rebeka már Harry karjai között szipogott, Liam és Zayn Beca anyukájával beszélgette Louis pedig a Titanic makketjétt próbálta szétszerelni. Hát igen ő csak Lou, akinek visszatért a régi, gyerekkori énje.
És akkor megpillantottam őt is.A táskájában zavartan kutatott valamiért.Közelebb léptem.
- Hát,szóval, szia!- mondtam el három lélegzetvételből. Nem gondoltam volna,hogy ennyire ráijesztek. Szegény lánynak minden kiesett a kezéből, a táska tartalma pedig össze-vissza gurult.- Bocsáss meg kérlek,segítek!
- Nem kell köszönöm,megoldom egyedül is!- mondtam idegesen.Csak álltam és néztem rá. Nem tudtam mit tehetnék .Összekapirgált mindent a fölről.- Kérlek ne haragudj, csak kicsit ideges vagyok a bál miatt! Amúgy meg neked is szia!- mosolygott rám,így kicsit oldotabb lett a helyzet.
- Úgyan,megértem!- öleltem meg, s ismét elfogott az az érzés amikor több,mint fél éve elbúcsúztunk a reptéren. Akkor is úgy éreztem minden rendben lesz, és most is. Talán ez már nem a véletlen műve.
- Srááácok! Ideje in....!- szólalt meg Beca, de amikor rámnézett tudta, hogy kicsit „megzavart”.- Mindenki az autóba, nem lenne szép, ha elkésnénk!-  mondtam,mostmár halkabban.
Az iskola tornaterméhez érve úgy mentünk be,mint egy csorda. Hát igen, Rebeka és Harry elől mi meg csak „vágattunk utánnuk”, hiszen soha életemben nem jártunk még itt, sőt még ehhez hasonló bálon sem voltam. Nagyjából tudtam miről is szól. Ittas végzősök, holt részeg tinik mindenhol. Ezután következnek a nem kívánt terhességek, és az első aktusukra nem is emlékező „gyerekek”. Na jó Niall, ezt most fogd be.
Amikor beléptünk megcsapott a fulladt és nehéz levegő ami odabennről áradt. Ennyi ismeretlen fazont életemben nem láttam. És azon is meglepődtam, hogy csak civilizált rajongókkal találkoztunk akik nem sok vizet zavartak.
Az embertömeg csak hömpölygött és egy gombostűt sem lehetett leejteni. Már most formában van mindenki. Az asztalok mögött csak pár elkószált tinilélek ült. Mi is egy hátsó asztalhoz ültünk le, de nem is tartott sokáig. Állandóan újabb és újabb feladatokkal kápráztattak el minket a végzősök, vetítések, persze ezeket mi megmosolyogtunk csak simán, mivel egy kukkot sem értettem belőle. Talán itt lenne az ideje, hogy a spanyol mellé még egy idegen nyelvet beiktassak, a magyart.
Hát az este többi része sem telt el különbül. Egész este ültünk a többiekkel - kivéve persze Harryt és Becat - , beszélgettünk. Sok minden volt mit megbeszélni. Sok minden történt és egy idő után már képtelen voltam követni a szálat. Sok aranyos és kedves emberrel ismerkedhettem meg.
Lassan közeledtünk a bál vége felé és elérkezett az utolsó dal ideje,ami szokás szerint egy romantikus dal volt.
- Fanni,felkérhetlek egy táncra?- szóltam hozzá gondolkodás nélkül, mire ő felkapta a fejét és apró kezét az enyémbe tette. Annyira jó érzés volt. A táncparkett szélén táncoltunk. Kezemet csípőjére helyeztem a másikkal pedig még mindig kezét szorongattam. Ő a vállamra tettem kezét és egy újját picit a vállamba nyomta, fejét pedig a vallamra hajtotta. Apró sohajok hagyták el a száját, és egyre jobban egymásba fonódtunk. Mintha a testünk is tökéletesen össze illene, akárcsak két kirakós darabka. Szívverésem sokszor az egekben járt, de néha- néha a nyugodság és a régi idők vették át az uralmat a testemen.
Ösztönösen húzódtam el Fannitól, aki csak meredten nézett rám. Szemébe néztem és láttam, hogy lassan hullik ki egy könnycsepp és mosolyra húzódik a szája. Picit még közeledtem hozzá s megcsókoltam volna, mire ő kibújt ölelésem allól és eltűnt a tömegben. Azonnal utánna indultam, de sehol nem láttam. Átverekedtem magam a tömegen, de csak bár elsuhanó árnyat vettem észre, a figyelmemet pedig egy csapódó ajtó terelte el. A lány mosdó ajtaja csapódott,és Fanni ruhájának töredékét pillantottam meg. Nem haboztam, csak benyitottam. A földön ült,s keservesen sírt.
- Fanni,kérlek beszéljük meg! – térdeltem le mellé és simítottam meg a vállát, de ő semmit sem reagált.-Tudod, én nem akartam elsietni a dolgokat. Tudom, hogy hibáztam, minden bizalmadat eljátszodtam,de adnod kell nekem még egy esélyt. Nekem te voltál az első lány aki ilyen érzelmeket keltett bennem, és az utolsó is. Nem hiszem, hogy valaha is megbocsájtanám magamnak ezt a hibát. Hagytalak úgy elmenni, hogy nem megyaráztam el a történteket!
- Niall...- emelte fel a fejét.- Igen, elvesztettem az összes beléd vetett bizalmam, de nekem ez nem fog menni már soha többé! Ez a kapcsolat az elejétől kezdve halálra volt ítélve. Nincs jövője!- szólt sírástól folytogatott hangon,e kkor már ez én szemembe is könnyek gyűltek.
- Én bármit megtennék érted, és érzem, hogy mindent helyrehozhatunk. Csak kérlekk adj még egy esélyt! -szóltam, s észrevettem, hogy már nem vagyunk egyedül.
- Óhóóó, már megint ez a hisztis liba, és már megint bolondítja ezt a szegény fiút !-szólalt meg egy fekete hajú elég alvilági fejű csajszi.
- Ezt most fejezd be, ha jót akarsz magadnak!- álltam fel, és éreztem, ahogyan az egész testemet düh mérge önti el.
- Miért mi lesz, kisfiú? Megbüntetsz?- szólt egy másik szőke, szilikonos cicababa.
- Undorítóak vagytok!- szóltam majd hátrafoldúlva a már feltápaszkodott Fannira néztem, megfogtam kezét és azonnal kimentünk erről az elátkozott bálról.
- Jól vagy?- öleltem át és hátára adtam a zakóm. Ő csak egy laza visszaöleléssel jelezte, hogy igen, de szinte reszketetett. Egyenesen az autóhoz vezettem és mire hazaértünk Beca házához Fanni már félig aludt.Végigsimítottam arcát és picit megébredt. Pirosra dagadt szemeiből tükröződött a fáradság, düh, szégyen és csalódottság jele. Bármit megtennék, hogy levegyem válláról ezeket a terheket, de most azzal segíthetek a legtöbbet, hogy mellette állok, mint barát. Fáj, hogy csak barátként támogahatom, de legalább mellettem van és tudom, hogy jól van, már amennyire.

II. fejezet 3. rész

                      Halihó! Annak ellenére, hogy nem kaptunk egy hozzászólást se az elmúlt részre, mégis úgy döntöttünk, hogy felteszük ma az új részt. Mint, ahogy mondtunk a következő részek bemutató részek lesznek. A mai napon Rebeka 10 hónapjában kaphatunk bepillantást. Reméljük, hogy fog tetszeni! És kérünk szépen benetekett, hagyatok valami nyomot magatok után, hogy tudjuk, hogy tetszett- e vagy sem! 

                                                                     Beca és Fanni x 
                                                   



                                                          -Rebeka szemszög- 

               A londoni út után folytattam azt az éltetet amit itt hagytam. A mindennapi életem. Vagyis hát nem mondhatni mindennapinak, de én mégis annak éreztem. Velem ellenben nem mindenki gondolkozott így. Kezdjük az iskolával. Meglepetésemre az egész iskola rólam és Harryről beszélt. Többen  a hátammögött összesúgtak , egyesek próbáltak a bizalmamban férkőzni, mások pedig ugyanúgy megvetettek, mint eddig. De hála a tág türőképességemnek, sikerült túlélnem azt a napi 6-7 órát az iskolában.  Mint utolsó éves diákoknak szokásosan rengeteget kellett tanuljak. Emiatt pedig Fannival alig tudtam tartani a kapcsolatott. Viszont annak ellenére, hogy azt mondta, hogy  nem zavarja és megérti, úgy éreztem, hogy ez nem igaz. Próbáltam minnél több időt vele tölteni, mivel tudtam, hogy ebben a barátságban jelenleg ő a gyengébb, és nekem kell megvigasztalnom. 

            Otthon minden a megszokottan ment, nem volt semmi változás. Egyszóval időkőzben minden ugyanolyan maradt kivéve az én szeretett amit Harry miatt éreztem.  Bármit megtettünk volna, hogy időközben találkozhassunk, de ez lehetetlen volt. Emiatt mindketten nagyon elvoltunk keseredve, nem tudtuk, hogy mit tudnánk kitalálni. Az idő vészesen haladt. Az órákat órák, a napokat napok, a hónapokat hónapok váltották át és még mindig nem találkoztunk. Bár ez az idő is arra ébresztett fel, hogy mennyire szerettem. Talán arra, hogy bármire kész lennék érte.

                 Lassan elérkezett az az idő is, amikor én végleg búcsút kell intsek az iskolának. Egyrészt alig vártam, mivel nyáron Harrynek három egész hónap szabadsága van, míg én végre “szabad” vagyok.  De más részt pedig, elégé viszakoztam attól, hogy mit is szeretnék csinálni a továbbiakba. Persze, más velem egykorú biztosan főiskolára gondolna először, de én úgy érzem, hogy ezt egy ideig hanyagolnám. Amikor elő álltam a szüleim élé, hogy nem akarok egyből főiskolára menni, az a meggyőződésük volt, hogy Harry miatt teszem.  Aztán egy hétig külömbözö iskolák ajánló leveleivel és proszpektusaival bombáztak. Ezt nem bírtam sokáig úgyhogy muszáj volt leülnöm velük beszélni, hogy ezt hagyják abba. Elmagyaráztam nekik teljes egészében, hogy ezt nem azt jelenti, hogy a lányuknak nem lesz egy végzetsége se, az életébe. Egyszerűen csak nem most. Úgy éreztem, hogy akkor először beszélgettünk, mint három felnőtt. A végére teljesen megértették , hogy mit érzek, és szabad útat engettek.  Két héttel a ballagásom előtt, megbeszéltük Harryvel, hogy valahogy elpróbál jönni majd, mivel tudja, hogy ez egy igen nagy lépés az éltembe. Kezdtem örülni, hogy talán nem olyan soká újra látthatom őt. De persze, miért is lenne így? Késői órában pityeget az idéglenes kommunikáció lehetőségünk. Annak ellenére, hogy másnap iskola lett volna, mosollyal az  arcomon nyítottam ki a laptop tetejét. A mosoly egyből lefagyott a szájamról amikor szembe kaptam magamat, Harry szomorú arcával. Lágyan köszönt és belekezdett mondadójába. Elmondta, hogy nagyon sajnálja, de nem fog tudni eljönni. Sem ő, sem a fiúk, mivel valami bugyuta jótékonysági bálon kell megjelenjenek. Szívem szerint lecsaptam volna, a laptopot, de nem tehettem ezt. Sajnálkozva nézett rám, majd kis idő után közölte, hogy mennie kell. Tudtam, hogy nem volt szabad azt mutatnom, hogy mennyire fáj. Ő a barátom, és ez a munkájával jár. Mindenbe támogatnom kell. Tudom, hogy ha elkezdtem volna sírni lemond mindent, a fiúkat és a rajongókat cserben hagyva azzonal ideutazik. De nem lehettem ennyire őnző. Elbúcsúzva, utatt engedtem könyeimnek,- még ha ennek az lesz a következménye, hogy holnap kétszeresére feldúzzat, piros szemekkel megyek iskolába. Egyszerűen nem érdekelt  már semmi,

               A nap bársonyosan símogatta az emberek kezét. Érezni lehetett, hogy a nyár kapujába vagyunk. Az osztályok a nekik kiosztott helyekre befészkelték magukat, azt várva, hogy megkezdődjön az ünnepség. Mindeki arca csillogott. Bár egyeseknek a nap cirogattó sugaraitől, másoknak pedig a könnyektől. De azért többen is voltak akik mosolyogtak. Az utóbbi kategoriában mondanom se kell, hogy a szülök és a diákok hozzátartozói voltak. Hát persze, hiszen a kis csibéjük, a felnőttség és önállóság kapujában áll, milyen jó dolog is ez. Ha tudnák, hogy ez közel sem olyan jó, mint amennyire hiszik. A szokásos igazgatói, osztályfőnöki és legjobb tanulói beszédektől az elalvás közelíttet, de valahogy kibírtam. Miútán minden szarságott összehordtak a sikeres jövő megválasztásáról, a biztonságos közlekedésröl, sőt meglepetésemre még a biztonságos szexuális életről is beszélt, a hát , eléggé gagyi alígazgató. De ezt az emberek többsége röhögve hallgatta. És a várva várt pillanat mikor mindenkit kiszólítannak, hogy vegye át azt a papír darabot, amivel a további életünk függ. Megfintorgotam amikor az én nevemet szólították, de egy kényszer mosolyt erőltetve elindultam elvenni azt ami az enyém. Nem mondóm volt bennem egy kis büszkeség, amikor a családomra és Fanniékra pillantottam.  Bár azért ezt az érzést egyből elragadta az a keserű gyötrödés, mivel akár Harry és a fiúk is itt állhattak volna. De nem, ők most több, mint 3000 kilométerre  vannak. Bár pillanatig csak egyhelybe álltam, mikor nekem már rég lent kellett volna legyek a helyemen, átadva ezt a dicsőséges pillanatott a következő személynek. Gondolataim csakis Harry-n körül forogttak. Minden szem rámszegeződőtt és figyelve mit lépek. Észhez kapatam, egy elbüvőlő mosolyt eresztettem és próbáltam ’nem feltűnést’ kellteni. Vagyis ennél nagyobbat nem. Leréve hállát adva az Istenek szenvedtem végig az ünnepség további részét.

              Általában a 12. osztályt  egy bál zárja, amit a négy osztály közösen tart, vagy éppenségel azok is jönnek akik még akarnak a suliból. Hát ez nálunk sem volt másképp. Már ezelőtt egy hónappal mindeki hevessen készült, a fiúk próbálták párjukként kérni a szerintük ehhez illő legalalkalmasabb személyt. Vicces volt,  hogy négy fiú versenygett azért, hogy végül az egyikőjükkel menjek a bálba. A szívem megszakadt értük, de mindegyiknek nemet kellett mondjak, mivel hát, nekem már megvolt a tökéletes pár. Vagyis úgy voltam vele. De hát, mindig minden az ellenkezőjére fordul ha tervezzünk, nem? Mivel ez egy olyan bál volt, ahol kivételesen mindenkinek volt párja, elvetettem azt, hogy menjek. De persze mindekinek van egy olyan barátnője aki  addig verri a fejét, amíg bele nem megy abba, hogy ketten menjenek. Hát Fanni ilyen volt. Eldöntötte – helyettem is - , hogy mi már pedig ott leszünk. Muszáj megünnepelnünk ezt, baráttal vagy barát nélkül. Nagy nehezen hát belementem, látván azt, hogy ő boldog mivel azt gondolta, hogy engem boldogá tesz, engemet is felvíditott. Még ezen a héten a városba sétálgattunk amikor egy gyönyürű ruhát láttam. Tökéletesen illett az alkalomra. Mivel amúgy is kellett volna egy normális ruhát vegyek magamnak, hát felpróbáltam. Vannak azok a szokásos dumák, amikor egy illető mondja egy másik ruhájára, hogy ‘ - Mintha rádöntötték volna’. Hát ez mese nélül pont olyan volt, mintha rámöntötték volna.

Nagyjából ez azt éreztette velem, hogy kompenzálja azt, hogy nincs mellettem, azt akit mindennél jobban szeretek, de most rájöttem, hogy nem. A tükör előtt állva, és arra  várva, hogy végre Fanni is kész legyen teljesen mást érzek. Nem érzem magam képesnek arra, hogy most elmenjek bulizak és úgy tegyek mintha minden rendben van. Semmi sincs rendben. Néha úgy érzem, hogy az egész kapcsolatunk Harryvel egy kozmikus kicseszés. Semmi sem történik soha úgy ahogy azt tervezzük. Most ő kellett volna csengessen az ajtónknál, és a lépcső végén várva rám, készen arra, hogy elvigyen ebbe az átkozott bálba. De nem, ő nincs itt. Pár percig még folytattam az önmarcangolásomat mire csengettek. Egy pillanatra felragyogott a szemem, de aztán elvettetem a fejemben szárnyra kapó gondolatom. Kopogást hallottam az ajtómnál. Újra elkezdett csillogni a szemem, de csak a  húgom volt aki huncutt mosollyal mondta, hogy ide menni. Mamagra erőltettem azt a ’minden jó és boldog vagyok’  arcot majd elindultunk Fannival lefele. Lehajtott fejjel megyek lefele, mire egy ismerős hangott halok. A szívem hevesebben kezd verni, intek Fanninak, hogy álljon meg, és a lepcsők mellett kihajolok. Most vagy hallucinálok, vagy tényleg ő az. Az egyensúly érzékem nem éppen a legjobb, egyáltalán nem szoktam magassarkúba járni, de ha kell megteszem. Egy egyetlen megbillentés miatt, fenékre estem, és a lépcső aljáig csúsztam. Nem kis hangzavart csapva sikerült földre érnem és evvel elérnem, hogy a hallban társaság felém forduljon. Kezemet a szám elé kaptam. Ő volt az. Fekete öltönyben, arany és fekete szinű nyakkendőbe volt, mondhatni hozzám öltözött.  Nem voltam biztos abban, hogy ez a valóság és nem csak képzelődőm, vagy a kaszkadőr jelenetem után beüthetem a fejem és csak álmodok. Nem bírtam mást nézni csak őt, ahogy mosolyogva felém halad. Ellém állva felém nyújtotta a kezét és felsegített. Kissé összeborzolodott hajamat símogatva lelapítja.

- Komolyan azt hitted, hogy kihagyom a barátnőm utolsó iskolai bálját? – szorított magához. Akkár, hogy is akartam neki beszélni, nem jött ki hang a számom.

 - Hát.. én, nem is tudom.. – dadogtam össze- vissza.

- Igazad van. Teljesen jogos, hogy így gondoltad. Csak hát meglepetést akartam okozni neked. Megértem ha most inkább elküldenél a p... -  nem tudta befejezni, mivel ajkaimat gyenéden nyomtam szájára. Szenvedélyes csókba forrtunk össze. Jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy pár méterrel tölűnk állnak a szüleink.

- Annyira hiányoztál, Rebeka. – puszilt meg gyengéden.

- Nekem is hiányoztál, Harry. – bújtam karjaiban és ragaszkodóan öleltem.

- Rendben gyerekek, te indulnunk kellene, nem gondoljátok? – kérdezte édesanyám , aki apám karjai közé zárva figyelt minket.

- Persze, de akkor ki fog minket elvinni? – kérdeztem rápillantva.

- A fiúk már várnak a kocsiba. – mondta Harry teljesen nyugodtan.

- Ők is itt vannak? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Azt akarod mondani, hogy nekik sokkal jobban örülsz, mint nekem? – kérdezte Harry “sértődőtten”

- Menj már! – verekedtem meg karját játékosan. – Tudod, hogy mennyire szeretlek, nem? A tíz hónap alatt, pillanatnyit se kételkedtem abban amit érzek. – vetettem rá egy komoly pillantást.

- Én is szeretlek Rebeka. És ezalatt a tíz hónap alatt, úgy éreztem, hogy belebolondulok abban, hogy nem láthatlak. Örökré szeretni foglak. – csókolt meg.

Talán nem éppen a megfelelő pillanat volt ahhoz, hogy elmondjuk mindezt, de úgylátszik, hogy ez nem zavart senkit. Oldalra pillantva anyát láttam, akinek könnytől csillogtak szemei.

- Kérlek anya, ne sírj! – lépkedtem hozzá, majd megöleltem.

- Nem sírok. Csak hát, annyira boldogok vagyunk apáddal, hogy poldog vagy. – símogatta nyugtatóan a fejem.

- Tudom, és örülök, hogy így gondoljátok. De most pedig, nekünk indulnunk kell. – próbáltam mentegetni magam attól, hogy én is elpityergejem magam.

- Hölgyeim? – karolta bele Fanniba és a kezét az enyém közé csúsztatta. Anyáék jó szorakoztást kívántak, majd bezárodott hátunknál az ajtó. Egészen a színhelyig a fiúkkal végig beszélgettünk, nevettünk. Annak ellenére, hogy kissé feszült volt a hangulat Fanni és Niall között. Bár megfordult a fejembe, hogy valamit kitalálok, hogy beszélgessenek de ezt az ötletet olyan hamar hessegetem el, amilyen hamar kigondoltam. Helyette pedig egyelten egy dolgora tudtam gondolni. Arra, hogy mennyire jó újra látni őket. A nevetéssek, mosollyok, hangok, mind megnyugvást adott szívemnek. Úgy érzem, hogy visszakaptam azt a kis darabkát amit, akkor, a londoni út után elvesztettem. Vissza kaptam a „családomat”. És ekkor már biztos voltam. Biztos voltam abban, hogy túléltük azt a tíz hónap megprobáltatást. Lehet, hogy nem minden tökéletes de a végén minden az lesz. Márpedig ez a még nem  a vége. Sőt, ez még csak a kezdett. Egy új fejezet az életemben.