I.fejezet 31. rész

 Sziasztok! Újra megérkeztem a résszel. Amit elsősorban  mondani szeretnék nektek az az, hogy nagyon köszönjük az 5 hozzászólást, az új feliratkozókat és az oldal megtekintés számának folyamatos növekedését. Nagyon köszönjük nektek mindent. Remélem mindenki jól van! Még amit megszeretnénk osztani veletek, hogy hamarosan kezdődik az új évad. Igazából összesen 2 évad lesz, az első és a második. A második valamivel biztosabb hosszabb lesz, de ezt még mi sem tudjuk pontosan. Ennyit szeretünk veletek még megosztani, találkozunk kedden!

                                                                       Beca és Fanni x.

*Fanni szemszöge*

Nem bántam meg, hogy eljöttem egészen eddig. Egyszerűen fantasztikus a hangulat. Jó volt megismerni Eleanort, Perriet és Sophiat is. Mindhárman csodálatos emberek és úgy érzem jóban leszünk. Most mindenki egyszerre próbál beszélni, de én még most is a gondoltaimmal vagyok elfoglalva. Hát ilyen nincs! Hogy még most sem tudok lazítani. Egész végig Niall tekintetét magamon érzem,ezt onnan tudom, hogy néha- néha én is rápillantok, de akkor egyből elkapja a tekintetét. Fáj ez az egész, hogy szinte amióta megérkeztünk, úgy viselkedünk, mintha nem is ismernénk egymást. És ezt még 2 napig elviselni borzasztó lesz. Nem akartam az én rosszkedvemmel Beca kedvét is elrontani tehát próbáltam a legjobb formám hozni, de nem igazán sikerült. Éjfél körül a hangulat kezdett laposodni.

- Hát srácok köszönjük,hogy itt lehettünk! Beca,még egyszer boldog születésnapot!- köszönt el Perrie és Zayn.

- Azt hiszem mi is mennénk! -mondta egyszerre Liam és Louis amin mindenki nevetett.- Köszönöm, hogy eljöttetek és köszönöm, hogy itt lehetek! Ez volt életem legjobb születésnapja! Bennetek új barátokra leltem és remélem ez egész életünkre megfog maradni!- köszönt el Beca.

Miután kikísértük őket, visszaültünk a helyünkre. Harry már szívesebben elvonult volna Rebekával, de még türtőztette magát.

- Magunkra hagynátok minket?-szólalt meg Niall, miközben rám nézett. Döbbentség ült ki az arcomra, nem is tudtam hirtelen mit gondoljak.

- Persze!- szólalt meg Harry, majd felmentek Becával.

Na ebből megint mi lesz? Nem fogok elgyengülni pár kedves szó hallatán, nem megy ez az egész, teljesen össze vagyok zavarodva.

- Figyelj Fanni, én nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok!- szólalt meg csendesen.

- De hagytad, hogy ez legyen!- válaszoltam mérgesen.

- Nem mindig úgy történt, ahogy azt leírták és hát én próbáltam volna elmagyarázni neked!

- Üzeneteben az ilyesmit nem lehet elmagyarázni!- vágtam a szavába.

- Ha nem nyomtad volna ki minden egyes hívásom talán most máshol lennénk!-emelte fel a hangját.

- Na szép még ezért is én leszek a hibás! Te rontottad el!- válaszoltam higgadtan.

- Szerintem nem csak én rontottam el, mi lett volna ha egyszer is felveszed azt a rohadt telefont?- mondta dühösen.

- Tudod mit, ha mindketten így gondoljuk, akkor talán jobb is lesz, ha hagyjuk ezt az egészet és úgy teszünk mintha semmi sem történt volna!- gyűltek könnyek a szemembe.

- De én nem akarom, hogy így legyen!- válaszolt elcsukló hangon.

- Hidd el én sem! Még mindig ugyan úgy szeretlek ahogy az elején, de hatalmasat csalódtam benned.

- Tudd, hogy én nem fogom feladni, hogy rendbe hozzam a dolgokat! De ha te ezt akarod, akkor legyen! -majd fogta a kabátját és kirohant a házból. Legszívesebben utána futottam volna, de ehhez nem volt erőm. Sírva roskadtam le az ajtónál. A torkomban gombóc volt a sírástól és a fájdalomtól, mintha az életemet veszítettem volna el. Felhúzott térdekkel sírtam. Sós könnyek marták az egész arcom, itt és most lett vége az életemnek. Megmozdulni vagy felállni nem volt erőm, bár nem is akartam. Már nincs értelme a létezésemnek. Dühös voltam magamra, hogy- hogy tudtam így viselkedni vele,azzal akit talán az életemnél is jobban szeretek. A sírásom egyre hisztérikusabb és hangosabb lett amikor meghallottam,hogy valaki trappol lefelé a lépcsőn.

- Nee, Fanni!!Mi a baj?- kérdezte Rebeka.

- Semmi!- motyorogtam majd lekaptam a kabátom a fogasról és kirohantam.

- Várj,már!-ordított utánam Beca.

Nem akartam megállni, azt se tudtam merre megyek, csak annyit ismertem a városból, hogy a One Direction ház 2 utcával lejjebb van és azt hiszem Lou-ék most ott vannak. Most legfőképpen vigaszra és sajnálatra nincs szükségem. Csak az vigasztalna, ha rendbe jönnének a dolgok és megint,minden a régi lenne,de tudom,hogy ez már soha nem lesz így.

Sebes léptekkel indultam el, éjjeli 1-kor már a kutya sem mászkál erre felé. Eléggé ijesztő volt, de most még ez sem izgatott. Csak pár elveszett lélek járkált az utcán ,és most én is annak éreztem magam.

Amikor odaértem csak álltam a ház előtt és azon vaciláltam, hogy csengessek-e.Végül csengettem. Kis idő múlva Lou jelent meg az ajtóban egy szál boxerben.

- Hát veled meg mi lett?- nézett rám kérdően.

- Itt maradhatok éjszakára?- tértem a lényegre.

- Persze,de csak akkor, ha elmeséled,hogy mi történt!- invitált beljebb.

Amikor beértem levettem a kabátom és a cipőm, majd leültem a kanapéra.

- Fanni!Hát te?- jött le a lépcsőn El.

- Na akkor mondd el!- ült le Louis is.- Kérsz vizet?

- Nem köszönöm. Miután ti elmentetek Niall megkérte Becáékat ,hogy kettesben hagynának-e minket és…-ismét sírógörcsöt kaptam és a hangom kissé cserben hagyott

- Ne sírj kérlek!-mondta Eleanor.- Mesélj tovább hátha segíthetünk.- simogatta meg a hátam.

- Niallel végleg kiszálltunk egymás életéből!- válaszoltam kis idő múlva.

- Tessék? De ki mondta ki,hogy vége?- érdeklődtek.

- Én, de szerintem ennek a kapcsolatnak, már semmi értelme nincs és Niall is ugyan ezt gondolja.

- Én azt nem hiszem! És most Niall merre van?-kérdezte Louis.

- Nem tudom!- válaszoltam rekedt hangon. Louis próbálta elérni telefonon.

- Kivan kapcsolva!- ekkor kérdően és aggodalmasan ránéztem.

- És ez mit jelent most? Hol van?

- Valamelyik kocsmában a sárga földig issza magát és aztán hazamegy a saját lakására. Ne aggódj!- legyintett Lou.

- Megfog jönni az esze és majd meglátja mit veszített!- ölelt meg Eleanor.

- Köszönöm,hogy mellettem álltok, és kérlek bocsássatok meg, hogy elrontottam az estéteket!- válaszoltam.

- Ugyan semmi baj! - ölelt meg Lou is.- Akkor mutassam meg a szobád.

Felmentünk az emeletre és hát 2 szoba közül választhattam.

- A legjobb lenne, ha Niall szobájában aludnál,ott nincs kupi!- röhögött Lou, mire El oldalba lökte.-Igaz,bocsi! - mosolygott.

- Nekem mindegy,még a kanapé is megfelelt volna.- válaszoltam.

- Hozok neked egy pizsit és ha van kedved még dumálhatunk!- szólt kedvesen Eleanor.

Amikor beléptem Niall szobájába nem különösen lepődtem meg. Minden olyan egyszerű, de mégis különleges volt, mint Niall. Csak ledöltem az ágyra és még ott is az Ő illatát éreztem. Még mindig szeretem, nem akarom, hogy vége legyen, de mindkettőnknek így lesz a legjobb.Megint a sírás fojtogatott amikor El belépett letöröltem a könnyeim.

- Nem szégyen sírni! Csak nyugodtan! - ült le az ágy szélére.

- Nekem ez az egész annyira fáj, nem akarom őt elveszíteni, de ha mégis itt a vége, akkor én azt nem élem túl! - öntöttem ki a lelkem.

- Tudod,hogyha ti úgymond “egymásnak vagytok teremtve” úgyis megtudjátok majd oldani a dolgokat, de ha nem, akkor fogsz találni majd egy olyan fiút akivel igazán boldog lehetsz! - nyugtatott Eleanor.

- Köszönöm, hogy itt vagytok nekem, nem tudom mit tennék nélkületek! - öleltem meg.

- Ezért vannak a barátok! Rám mindig számíthatsz! Aki egyszer belép ebbe a “családba”, bármi történjen mindig mellette állunk! És kérlek, ne törd ezen a fejed, reggel mindent másképp fogsz látni! Aludj jól! - ölelt meg majd kiment a szobából.

- Te is! - mondtam.

Valahogy hatott rám az amit Eleanor mondott, de akkor is úgy érzem, hogy vége, talán örökre ennek az egésznek.