II. fejezet 6. rész

                    Sziasztok! Hát ahogy mondtunk legkésőbb vasárnap itt vagyunk! Ami pedig a legjobb, hogy most végre elmúlt ez a próbavizsgás időszak és újra fellélegezhetünk, bár nem sok időre. Nagyon nincs mit hozzáfűzni a részhet, reméljük fog tetszeni! Igy mellékesen mondanánk, hogy kissé féltékenyek  vagyunk a blogbeli életre, hiszen ott javában tombol a nyár, nálunk meg brr, inkább ne is beszéljünk róla! Reméljük mindenki jól van , és akkor legközelebb találkozunk pénteken vagy szombaton! További szép vasárnapi estét!
                                                                 Beca és Fanni x





                                                        - Fanni szemszöge -

                       „Hogy ezek után barátokként folytassuk az utunkat, ami már egyáltalán nem egy irányba vezet?  Jól van, legyen. Akármilyen döntésre is jutottunk volna a tegnap estét követően én elfogadtam volna. Csak azt szeretném, hogy ő boldog legyen. Találja meg azt az embert aki majd boldoggá  teszi, mellette lesz. Szívből fogom tisztelni majd azt a lányt ,de jól becsülje meg. Egész életemen át kifognak tartani a Niall iránti érzéseim. Ő volt az első, aki ilyesmit váltott ki belőlem és én ezért nagyon hálás vagyok neki.
Ő az a fajta ember aki akár egy pillanatnyi mosolyával is örök fényességet varázsol a lelkedben, aki mellett nincsenek gondjaid. Karjai közt úgy érezheted magad, mintha csak ti ketten lennétek egy másik világban, ahol a földi bajok már nem háborgatnak.”- írtam le minden érzésem egy kopott füzetbe amit sietősen téptem ki a szekrényből mielőtt elindultunk.
                       A repülőn fogtam csak fel igazán, hogy megint együtt a „nagy csapat”. Mindenki egyszerre próbálta elmondani mennyire is hiányzott neki a másik. Élmények és nevetések töltötték be az egész teret. Persze Beca egész végig hajtogatta a kitűnő érettségi jegyeit. Már mindenki többször is gratulált, Harry minden egyes gratulációnál csókkal jutalmazta.. na így már mindjárt más a gyerek fekvése, miért is papol csak erről Rebeka. Már a végére Harrynek is leesett, és mindenki jót röhögött rajta. Ennyire jó hangulatban telt el az egész út. Leszállva a repülőről csodálatos módon egy lesifotós sem üldözte a srácokat. Harry felajánlotta, hogy mindegyik fiút hazaszállítja, de végülis nem kellett, mert önállóan megoldották, kivéve Niall. Persze ő is csak lustaságból és kényelemből.
A belvároson keresztül mentünk. Szokás szerint mindenki most igyekezett hazafelé a munkából, a forgalom valami elképesztő volt. Sikerült is valahol a dugó közepén leragadnunk.
- Harry, biztosan nem leszek terhetekre? Mert arra a 2 hétre lakhatok egy közeli hotelban is.. - szólaltam meg, de nem tudtam befejezni.
- Fanni, kérlek.. Nem azért hívtunk meg titeket, mert nem látunk szívesen, és természetes, hogy nem zavarsz.- szólalt meg Harry mindig nyugodt hangján.
- De azért mégiscsak kettesben szeretnétek maradni Becával!- váltottam kicsit más hangnemre, mire Niall és Rebeka rögtön vették a lapot Harry pedig csak kajánul vigyorgott.
- Azt majd mi megoldjuk!- nevetett.
- Szerintem pedig nálam is lakhatsz, akár!?- szólalt meg Niall a tarkóját vakargatva.
- Akár!- vágott közbe Harry.- Mindekettőtökre ráférne, hogy végre megbeszéljetek ezt az egészet. Rájönnétek arra, hogy mennyire fontosak vagytok egymásnak.
- És, hogy nem tudtok a másik nélkül élni.- folytatta Rebeca, mintha egy jól betanult szöveg lett volna, de az én feszélyezettségem most még ez sem oldotta fel. Fogalmam sem volt mit monjdak.Talán ő már tényleg átváltott ilyen „barát üzemmódba” és soha többé nem nézne rám úgy, vagy talán éppen ez a célja, hogy ismét egy útra lépjünk. Hát én ezt egyáltalán nem így gondolom. Egyik verziót sem bírnám elfogadni.
- Végülis miért ne!- adtam be a derekan mire mindhárman fellélegeztek. Beca és Harry egymásra nézve mosolyogtam, hát már ha a saját bőrömet nem is mentettem meg, de legalább a szerelmesek együtt lehetnek.

II. fejezet 5. rész

                    Halihó! Rég nem találkoztunk, amit nagyon sajnálunk! Részben az én hibám volt mivel nem volt időm és sem ihletem, hogy megírjam ezt a részt, de ma összeszedtem magam és sikerült! Remélem nem haragudtok ránk, mégegyszer nagyon sajnáljuk, azt a majdnem 3 hetes késlekedést! A következő rész is valószínűleg fog késni, mivel a következő héten próbavizsgák lesznek a főtantárgyokból, amiből nekünk 3 van. Rendszerint a román kedden, a matek szerdán a magyar pedig csütörtökön. Tehát összeségében jövőhéten csak egy résszel szolgálhatunk amit legkésőbb vasárnap vagy szombaton teszünk fel. Remélem veletek minden rendben van, már amennyire rendben lehettek ilyen sulis időszakban! 

                                                        Beca és Fanni x


                                             - Harry szemszög - 

                       A nap bohokás sugarai gyengéd érintésükkel melegítették csupasz lábszáramat. Az ágyon feküdve figyeltem az előttem jobbra- balra ruhákkal egyensúlyozzó lányt. Az olyan pillanatokba amikor majdnem hasra esik egy- egy gyengéd mosolyt eresztek arcomra. Az egész annyira álomszerűnek tűnnik. Kint a nyár javában tombol. Meleget, boldogságot árasztt és szeretetett csal az emberek szívébe. Attól függően, hogy én nem vagyok kint úgyan ezt érzem. Szeretetet, boldogságot. És ezt az egészet egyetlen egy lánynak köszönhetem. Sokat hallotam arról az úgynevezett “rózsaszín felhőről” ami az embert körül vesz ha szerelmes, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is átfogóm ezt élni. Egyszerűen annyira tökéletes ez az egész.

- Látom nagyon jól érzed magad. – ugrott rám.

- Hm, ezt az élvezetet te pedig egyre jobban fokozod. – csókoltam meg gyengéden.

- Harry, kérdezhetek valamit? – hajtott fejét mellkasomra és felfele nézett.

- Tessék? – símitottam ki egy kósza tincset szemeiből.

- Biztos nem baj? – kérdezte ajkát tépdesve.

- Rebeka. Most komolyan még ezen rágodsz? Már ezerszer megbeszéltük, nem? – néztem rá komolyan.

- Olyan furcsa, hogy alig egy pár hónapja vagyunk együtt és már hozzád költözök. Még akkor is ha ez csak idéglenes. – tette hozzá.

- Micsoda? Figyelj rám egy picit.. – ültem fel és az ölembe húztam. – Ez nem számít, hogy hány hónapja vagyunk együtt. Az számít, hogy mennyire szeretjük egymást, független attól, hogy mennyi ideje vagyunk együtt. És azt, hogy  ez csak  idéglenes felejtsd el, te hozzám tartozol. Azt akarom, hogy reggel mikor felkellek te legyél az első akit láttok, hogy este egymás karjaiban aludjunk el, az esős napokon együtt heverésszünk a kanapén, sőt ha akarod akkor egy kis kertet is kialakíthatunk. – osszottam meg vele, az úgymond általam elképzelt jövőbeli életünket. Kifejezéstelen arccal nézett rám, sőt egy kis félelmet és zavarodottságot is láttam szemébe. Hirtelen nem tudtam mire vélni, kezdtem azt hinni, hogy ő nem pont így gondolja ezt az egészet. Aztán, mint a jég a tavasz első napján fokozatosan kezdted feloldvadni a tekíntette.

-  Harry.. Én egyszerűen nem is tudom mit mondjak. Annyira köszönöm neked, hogy itt vagy mellettem. Csak félek. Félek attól, hogy mit fognak szólni a rajongók. Mivel, hát, egyrészt én is átérezttem, azt, amit ők most.  A kedvencüket látni egy másik lánnyal nagyon fájadalmas. Főleg ha már így lekötelezték egymást. – pár pillanatig abbahagyta, majd fülig pirosodva folytatta -  mármint nem úgy  lekötelezni. Félre ne értsd! Nem abban az értelembe, mint férj és feleség vagy jegyesség vagy akármi is az. Csak úgy egyszer... – úgy éreztem, hogy jobb ha ezt a magyarázkodást félbeszakítom most. És hát mivel ha nem egy csókkal? Tudom, hogy mennyire kellemetlenűl érezte magát, bár szerintem a semmiért, de úgy éreztem, hogy evvel megtudtam valami féleképpen nyugtatni, sőt elfelejtettni vele az össze-vissza motygoását. Tehát az önkínzása elleni hadjártom úgy látszik sikeres volt. Picit furán fejezte ki magát, de nem hiszem, hogy ez kinosnak lehettet volna mondani.

- Köszönöm. – dölt mellkasomra én meg egy kicsit megemelve hátradöltem. Sem én, sem ő nem szólalt meg. Nem volt szükségünk a szavakra. Most nem.  Csak feküdtünk és élveztük, hogy egymás társaságába vagyunk. Apró újaival kicsi köröket rajzolt a hasamra. Minden érintésétől kirázott a hideg és a libabőr mindvégig uralkodott testemen. Nem tudom pontoson mióta feküdtünk így, csak azt észleltük, hogy egy halk kopogás csendült meg az ajtó mögül.

- Tudom, hogy nincs semmi kedvetek, de nagyjából két  óra múlva indulunk. – pillantott be Liam mosolyogva.

- Tíz perc és lent leszünk. – motyogtam. Liam bolíntott egyet és kiment.

- Nekem nagyjából már minden bevan pakolva. – nézett körül egy szomorú sohaj kiséretével Rebeka a félig üres szobába.

- Még csak most kezdődik igazán az életed. Személyesen fogok gondoskodni róla, hogy minden tökéletes legyen. – símitottam ki egy tincset a szeméből.

- Hm, ez jól hangzik. – kuncogott. Pehely könnyű súlyával egészen rán feküdt én pedig mindkét karommal átöltem.

- Mennünk kénne. -  mondta csendesen. Bólintással jeleztem, hogy szerintem is. Lassan feltápászkodtok, majd kéz a kézben indultunk lefelé. Ahogy lefele mentünk fokozatosan hangosodott a vísongások és a nevetések hangoságga. Leérve, hát, eléggé megvoltunk lepve. Egészen fura látványba részesültünk,  a fiúk, Fanni, és Rebeka  szülei a kerti locsolokkal  locsolták egymást. Többnyire a fiúk mind fürdőgatyában voltak, Fanni fürdőruhába, a szülők pedig szolidabb öltözékbe – már amennyira annak lehetett nevezni.

- Az ott anya? – nézte Rebeka tátott szájjal, az anyját, aki hát, egy rövid shortban és egy egy nagyon  lenge felsőbe volt  - Hát, de azok az én ruháim!

Őszintén nem tudtam, hogy most nevessek, vagy tartsam meg azt a drámai pillanatott. Miútán eleget bámészkodtunk, a hátsó kijáraton kimentünk a már élethű vísongások közzé.

- Ez most  komoly? Nekünk pappoltok, hogy két óra múlva megyünk, ti meg itt locsoktok? – tátottam ki a kezem. Pár pillanatig mindenki felénk fordította a fejét, majd  kisértetiesen hasonló gonosz mosollyal mindenki eleresztette a vízet. Rebeka ordított. A többiek röhögtek. Niall  Fannira célozott. Fanni Niallre. A többiek tovább ránk. Én is fogtam egy locsolót. A fiúk felé fordítottam. A fiúk csak rám koncentráltak.  A szülők nevetve bementek. Valaki hátulról a fenekemre célozott a locsóloval. Megfordultam. Rebeka volt az. Nevetett. Mindenki nevetett. Mindenki szórakozott. Röviden ennyi volt a délutáni malackodásunk történette. Abból a másfél órából egy egész óra eltelt avval, hogy megszárítkozunk, felöltöztünk, lehurcoltuk a böröndünket, sorban áltunk a ház összes fürdőszobái  előtt. Aztán Fanni hazaszaladt elbúcsúzni a szüleitől, mivel igen, ő is velünk tart a nyáron Londonba. Vele nem lenne teljes a csipet- csapat Rebeka úgyszintén elbúcsúzott a szüleitől, ami hát előídézett az anya- lánya párosból egy tengernyi vízet. Alig tudtuk őket - Rebeka édesapjával – leállítani, de a végére nagyjából mind én, mind Rebeka édesapja sikerrel járt. A börőndőket kiszállítottuk a kocsiba, majd elindultunk Fannit felvenni. Mindenki teljes egészében elérte a repülőtért és hát, így heten belecsaptunk, talán, életünk legizgalmasabb időszakába. Ez a nyár igazán eseménydúsnak igérkezik.  Lehet rossz is, lehet jó is, Rebekával és a srácokkal minden túlszárnyalható.

II. fejezet 4. rész

Sziasztok! Kis késéssel meghozttuk Niallnak a tíz hónapját. Reméljük fog tetszeni, és kéjünk szépen, hogy ha tetszett akkor hagyjatok valami jelet! Evvel a résszel befejeztük a bevezetést és a következőben már belelendülünk a folytatodó történetbe! Jó olvasást!


                                                  Beca és Fanni x


                                                             - Niall szemszöge -

                          Ez a tíz hónap egy örökkévalóságnak tűnt. Minden nap eszembe jutottak az utolsó percek amiket együtt töltöttünk. Az életem szinte megsemmisült nélküle. Sokszor éreztem magam úgy, mintha egy szakadék peremén állnék és pillanatokon belül elnyel a mély.
A srácok felé sohasem mutattam mennyire fáj is, hiszen mindannyiuknak megvan a saját életük és nem akartam őket  a saját nyomoruságommal fárasztani. Sokszor lett volna szükségem pár bíztató szóra, tanácsra, esetleg egy ölelésre, de ehelyett csak újabb és újabb önmarcangoló dalok írásába kezdtem. Soha senki nem mutattam meg ezeket a kis szerzeményeket.
                         Egyszer majd talán az élettől kapott egy esélyt, hogy helyrehozzak egy borzalmasan nagy hibát. Töknretenni egy ember életét olyan, mintha tükörbe nézéskor egy gyilkos arca, cinikus mosollyal nézne vissza rád. Most én voltam ez a gyilkos. Tíz  hónapnyi szenvedés, hiány és szánalom után az élet fényes oldala  rám mosolygott. Rebeka bálja. Itt az idő. Ha most nem teszek semmit,  egy életre „gyilkos maradok”. Amit egy olyan ember ellen követtem el aki a másik felem volt.
                          Lassan elérkezett a nap amikor elindultunk. Idegörlő volt az út Romániáig. Fogalmam sem volt hogyan fog engem fogadni. Egy bíztos, semmit sem felejtett el. Bízott bennem, szeretett és elég sok áldozatot hozott a kapcsolatunkért. És én ezt az egészet semmibe vettem. Azért voltak pillanatok amikor kicsit túlzásba vitte az aggódást. Lehet, hogy más hisztinek hívná s miegyébnek, de ez nem az. Csak egy lány, aki önzetlenül tud szeretni, túl hamar megbízik az emebrekben. Mindent megadott volna az újrakezdésért, de én magam is. Semmi sem lesz a régi. Azt az erős bizalmat nehéz lesz újra kiépíteni, de rajtam ne múljon.
Egész úton körülötte jártak a gondolataim. De tudtam, hogy nincs itt az álmodozás ideje. Most rajtam a sor, bizonyítanom kell és soha többé nem engedhetem el Fanni kezét. Annyira távolítak és valótlannak tűník már az egész kapcsolatunk, olyan, mintha egy meseszép álomból ébredtem volna fel,és idekint csak a rossz és zord világ várt.
A ház elé érve a szívem annyira dobogott,hogy azt hittem kiugrik, de mégis percenként kihagy. Az idegesség lett úrrá rajtam. Liam szó szerint kirugdosott minket az autóból, hiszen már alig várta, hogy beérjünk és láthassa a lányokat. Hát ne gondolja már, hogy csak ő van ezzel így. Harry szinte futva ért az ajtóig és gondolkodás nélkül kilincselt be. Nem az illedelemről híres.
Én csak álltam az ajtó előtt ,mély levegőt vettem és gondolkodás nékül léptem be. Amire végre én is bejutottam nagy nehezen, Rebeka már Harry karjai között szipogott, Liam és Zayn Beca anyukájával beszélgette Louis pedig a Titanic makketjétt próbálta szétszerelni. Hát igen ő csak Lou, akinek visszatért a régi, gyerekkori énje.
És akkor megpillantottam őt is.A táskájában zavartan kutatott valamiért.Közelebb léptem.
- Hát,szóval, szia!- mondtam el három lélegzetvételből. Nem gondoltam volna,hogy ennyire ráijesztek. Szegény lánynak minden kiesett a kezéből, a táska tartalma pedig össze-vissza gurult.- Bocsáss meg kérlek,segítek!
- Nem kell köszönöm,megoldom egyedül is!- mondtam idegesen.Csak álltam és néztem rá. Nem tudtam mit tehetnék .Összekapirgált mindent a fölről.- Kérlek ne haragudj, csak kicsit ideges vagyok a bál miatt! Amúgy meg neked is szia!- mosolygott rám,így kicsit oldotabb lett a helyzet.
- Úgyan,megértem!- öleltem meg, s ismét elfogott az az érzés amikor több,mint fél éve elbúcsúztunk a reptéren. Akkor is úgy éreztem minden rendben lesz, és most is. Talán ez már nem a véletlen műve.
- Srááácok! Ideje in....!- szólalt meg Beca, de amikor rámnézett tudta, hogy kicsit „megzavart”.- Mindenki az autóba, nem lenne szép, ha elkésnénk!-  mondtam,mostmár halkabban.
Az iskola tornaterméhez érve úgy mentünk be,mint egy csorda. Hát igen, Rebeka és Harry elől mi meg csak „vágattunk utánnuk”, hiszen soha életemben nem jártunk még itt, sőt még ehhez hasonló bálon sem voltam. Nagyjából tudtam miről is szól. Ittas végzősök, holt részeg tinik mindenhol. Ezután következnek a nem kívánt terhességek, és az első aktusukra nem is emlékező „gyerekek”. Na jó Niall, ezt most fogd be.
Amikor beléptünk megcsapott a fulladt és nehéz levegő ami odabennről áradt. Ennyi ismeretlen fazont életemben nem láttam. És azon is meglepődtam, hogy csak civilizált rajongókkal találkoztunk akik nem sok vizet zavartak.
Az embertömeg csak hömpölygött és egy gombostűt sem lehetett leejteni. Már most formában van mindenki. Az asztalok mögött csak pár elkószált tinilélek ült. Mi is egy hátsó asztalhoz ültünk le, de nem is tartott sokáig. Állandóan újabb és újabb feladatokkal kápráztattak el minket a végzősök, vetítések, persze ezeket mi megmosolyogtunk csak simán, mivel egy kukkot sem értettem belőle. Talán itt lenne az ideje, hogy a spanyol mellé még egy idegen nyelvet beiktassak, a magyart.
Hát az este többi része sem telt el különbül. Egész este ültünk a többiekkel - kivéve persze Harryt és Becat - , beszélgettünk. Sok minden volt mit megbeszélni. Sok minden történt és egy idő után már képtelen voltam követni a szálat. Sok aranyos és kedves emberrel ismerkedhettem meg.
Lassan közeledtünk a bál vége felé és elérkezett az utolsó dal ideje,ami szokás szerint egy romantikus dal volt.
- Fanni,felkérhetlek egy táncra?- szóltam hozzá gondolkodás nélkül, mire ő felkapta a fejét és apró kezét az enyémbe tette. Annyira jó érzés volt. A táncparkett szélén táncoltunk. Kezemet csípőjére helyeztem a másikkal pedig még mindig kezét szorongattam. Ő a vállamra tettem kezét és egy újját picit a vállamba nyomta, fejét pedig a vallamra hajtotta. Apró sohajok hagyták el a száját, és egyre jobban egymásba fonódtunk. Mintha a testünk is tökéletesen össze illene, akárcsak két kirakós darabka. Szívverésem sokszor az egekben járt, de néha- néha a nyugodság és a régi idők vették át az uralmat a testemen.
Ösztönösen húzódtam el Fannitól, aki csak meredten nézett rám. Szemébe néztem és láttam, hogy lassan hullik ki egy könnycsepp és mosolyra húzódik a szája. Picit még közeledtem hozzá s megcsókoltam volna, mire ő kibújt ölelésem allól és eltűnt a tömegben. Azonnal utánna indultam, de sehol nem láttam. Átverekedtem magam a tömegen, de csak bár elsuhanó árnyat vettem észre, a figyelmemet pedig egy csapódó ajtó terelte el. A lány mosdó ajtaja csapódott,és Fanni ruhájának töredékét pillantottam meg. Nem haboztam, csak benyitottam. A földön ült,s keservesen sírt.
- Fanni,kérlek beszéljük meg! – térdeltem le mellé és simítottam meg a vállát, de ő semmit sem reagált.-Tudod, én nem akartam elsietni a dolgokat. Tudom, hogy hibáztam, minden bizalmadat eljátszodtam,de adnod kell nekem még egy esélyt. Nekem te voltál az első lány aki ilyen érzelmeket keltett bennem, és az utolsó is. Nem hiszem, hogy valaha is megbocsájtanám magamnak ezt a hibát. Hagytalak úgy elmenni, hogy nem megyaráztam el a történteket!
- Niall...- emelte fel a fejét.- Igen, elvesztettem az összes beléd vetett bizalmam, de nekem ez nem fog menni már soha többé! Ez a kapcsolat az elejétől kezdve halálra volt ítélve. Nincs jövője!- szólt sírástól folytogatott hangon,e kkor már ez én szemembe is könnyek gyűltek.
- Én bármit megtennék érted, és érzem, hogy mindent helyrehozhatunk. Csak kérlekk adj még egy esélyt! -szóltam, s észrevettem, hogy már nem vagyunk egyedül.
- Óhóóó, már megint ez a hisztis liba, és már megint bolondítja ezt a szegény fiút !-szólalt meg egy fekete hajú elég alvilági fejű csajszi.
- Ezt most fejezd be, ha jót akarsz magadnak!- álltam fel, és éreztem, ahogyan az egész testemet düh mérge önti el.
- Miért mi lesz, kisfiú? Megbüntetsz?- szólt egy másik szőke, szilikonos cicababa.
- Undorítóak vagytok!- szóltam majd hátrafoldúlva a már feltápaszkodott Fannira néztem, megfogtam kezét és azonnal kimentünk erről az elátkozott bálról.
- Jól vagy?- öleltem át és hátára adtam a zakóm. Ő csak egy laza visszaöleléssel jelezte, hogy igen, de szinte reszketetett. Egyenesen az autóhoz vezettem és mire hazaértünk Beca házához Fanni már félig aludt.Végigsimítottam arcát és picit megébredt. Pirosra dagadt szemeiből tükröződött a fáradság, düh, szégyen és csalódottság jele. Bármit megtennék, hogy levegyem válláról ezeket a terheket, de most azzal segíthetek a legtöbbet, hogy mellette állok, mint barát. Fáj, hogy csak barátként támogahatom, de legalább mellettem van és tudom, hogy jól van, már amennyire.

II. fejezet 3. rész

                      Halihó! Annak ellenére, hogy nem kaptunk egy hozzászólást se az elmúlt részre, mégis úgy döntöttünk, hogy felteszük ma az új részt. Mint, ahogy mondtunk a következő részek bemutató részek lesznek. A mai napon Rebeka 10 hónapjában kaphatunk bepillantást. Reméljük, hogy fog tetszeni! És kérünk szépen benetekett, hagyatok valami nyomot magatok után, hogy tudjuk, hogy tetszett- e vagy sem! 

                                                                     Beca és Fanni x 
                                                   



                                                          -Rebeka szemszög- 

               A londoni út után folytattam azt az éltetet amit itt hagytam. A mindennapi életem. Vagyis hát nem mondhatni mindennapinak, de én mégis annak éreztem. Velem ellenben nem mindenki gondolkozott így. Kezdjük az iskolával. Meglepetésemre az egész iskola rólam és Harryről beszélt. Többen  a hátammögött összesúgtak , egyesek próbáltak a bizalmamban férkőzni, mások pedig ugyanúgy megvetettek, mint eddig. De hála a tág türőképességemnek, sikerült túlélnem azt a napi 6-7 órát az iskolában.  Mint utolsó éves diákoknak szokásosan rengeteget kellett tanuljak. Emiatt pedig Fannival alig tudtam tartani a kapcsolatott. Viszont annak ellenére, hogy azt mondta, hogy  nem zavarja és megérti, úgy éreztem, hogy ez nem igaz. Próbáltam minnél több időt vele tölteni, mivel tudtam, hogy ebben a barátságban jelenleg ő a gyengébb, és nekem kell megvigasztalnom. 

            Otthon minden a megszokottan ment, nem volt semmi változás. Egyszóval időkőzben minden ugyanolyan maradt kivéve az én szeretett amit Harry miatt éreztem.  Bármit megtettünk volna, hogy időközben találkozhassunk, de ez lehetetlen volt. Emiatt mindketten nagyon elvoltunk keseredve, nem tudtuk, hogy mit tudnánk kitalálni. Az idő vészesen haladt. Az órákat órák, a napokat napok, a hónapokat hónapok váltották át és még mindig nem találkoztunk. Bár ez az idő is arra ébresztett fel, hogy mennyire szerettem. Talán arra, hogy bármire kész lennék érte.

                 Lassan elérkezett az az idő is, amikor én végleg búcsút kell intsek az iskolának. Egyrészt alig vártam, mivel nyáron Harrynek három egész hónap szabadsága van, míg én végre “szabad” vagyok.  De más részt pedig, elégé viszakoztam attól, hogy mit is szeretnék csinálni a továbbiakba. Persze, más velem egykorú biztosan főiskolára gondolna először, de én úgy érzem, hogy ezt egy ideig hanyagolnám. Amikor elő álltam a szüleim élé, hogy nem akarok egyből főiskolára menni, az a meggyőződésük volt, hogy Harry miatt teszem.  Aztán egy hétig külömbözö iskolák ajánló leveleivel és proszpektusaival bombáztak. Ezt nem bírtam sokáig úgyhogy muszáj volt leülnöm velük beszélni, hogy ezt hagyják abba. Elmagyaráztam nekik teljes egészében, hogy ezt nem azt jelenti, hogy a lányuknak nem lesz egy végzetsége se, az életébe. Egyszerűen csak nem most. Úgy éreztem, hogy akkor először beszélgettünk, mint három felnőtt. A végére teljesen megértették , hogy mit érzek, és szabad útat engettek.  Két héttel a ballagásom előtt, megbeszéltük Harryvel, hogy valahogy elpróbál jönni majd, mivel tudja, hogy ez egy igen nagy lépés az éltembe. Kezdtem örülni, hogy talán nem olyan soká újra látthatom őt. De persze, miért is lenne így? Késői órában pityeget az idéglenes kommunikáció lehetőségünk. Annak ellenére, hogy másnap iskola lett volna, mosollyal az  arcomon nyítottam ki a laptop tetejét. A mosoly egyből lefagyott a szájamról amikor szembe kaptam magamat, Harry szomorú arcával. Lágyan köszönt és belekezdett mondadójába. Elmondta, hogy nagyon sajnálja, de nem fog tudni eljönni. Sem ő, sem a fiúk, mivel valami bugyuta jótékonysági bálon kell megjelenjenek. Szívem szerint lecsaptam volna, a laptopot, de nem tehettem ezt. Sajnálkozva nézett rám, majd kis idő után közölte, hogy mennie kell. Tudtam, hogy nem volt szabad azt mutatnom, hogy mennyire fáj. Ő a barátom, és ez a munkájával jár. Mindenbe támogatnom kell. Tudom, hogy ha elkezdtem volna sírni lemond mindent, a fiúkat és a rajongókat cserben hagyva azzonal ideutazik. De nem lehettem ennyire őnző. Elbúcsúzva, utatt engedtem könyeimnek,- még ha ennek az lesz a következménye, hogy holnap kétszeresére feldúzzat, piros szemekkel megyek iskolába. Egyszerűen nem érdekelt  már semmi,

               A nap bársonyosan símogatta az emberek kezét. Érezni lehetett, hogy a nyár kapujába vagyunk. Az osztályok a nekik kiosztott helyekre befészkelték magukat, azt várva, hogy megkezdődjön az ünnepség. Mindeki arca csillogott. Bár egyeseknek a nap cirogattó sugaraitől, másoknak pedig a könnyektől. De azért többen is voltak akik mosolyogtak. Az utóbbi kategoriában mondanom se kell, hogy a szülök és a diákok hozzátartozói voltak. Hát persze, hiszen a kis csibéjük, a felnőttség és önállóság kapujában áll, milyen jó dolog is ez. Ha tudnák, hogy ez közel sem olyan jó, mint amennyire hiszik. A szokásos igazgatói, osztályfőnöki és legjobb tanulói beszédektől az elalvás közelíttet, de valahogy kibírtam. Miútán minden szarságott összehordtak a sikeres jövő megválasztásáról, a biztonságos közlekedésröl, sőt meglepetésemre még a biztonságos szexuális életről is beszélt, a hát , eléggé gagyi alígazgató. De ezt az emberek többsége röhögve hallgatta. És a várva várt pillanat mikor mindenkit kiszólítannak, hogy vegye át azt a papír darabot, amivel a további életünk függ. Megfintorgotam amikor az én nevemet szólították, de egy kényszer mosolyt erőltetve elindultam elvenni azt ami az enyém. Nem mondóm volt bennem egy kis büszkeség, amikor a családomra és Fanniékra pillantottam.  Bár azért ezt az érzést egyből elragadta az a keserű gyötrödés, mivel akár Harry és a fiúk is itt állhattak volna. De nem, ők most több, mint 3000 kilométerre  vannak. Bár pillanatig csak egyhelybe álltam, mikor nekem már rég lent kellett volna legyek a helyemen, átadva ezt a dicsőséges pillanatott a következő személynek. Gondolataim csakis Harry-n körül forogttak. Minden szem rámszegeződőtt és figyelve mit lépek. Észhez kapatam, egy elbüvőlő mosolyt eresztettem és próbáltam ’nem feltűnést’ kellteni. Vagyis ennél nagyobbat nem. Leréve hállát adva az Istenek szenvedtem végig az ünnepség további részét.

              Általában a 12. osztályt  egy bál zárja, amit a négy osztály közösen tart, vagy éppenségel azok is jönnek akik még akarnak a suliból. Hát ez nálunk sem volt másképp. Már ezelőtt egy hónappal mindeki hevessen készült, a fiúk próbálták párjukként kérni a szerintük ehhez illő legalalkalmasabb személyt. Vicces volt,  hogy négy fiú versenygett azért, hogy végül az egyikőjükkel menjek a bálba. A szívem megszakadt értük, de mindegyiknek nemet kellett mondjak, mivel hát, nekem már megvolt a tökéletes pár. Vagyis úgy voltam vele. De hát, mindig minden az ellenkezőjére fordul ha tervezzünk, nem? Mivel ez egy olyan bál volt, ahol kivételesen mindenkinek volt párja, elvetettem azt, hogy menjek. De persze mindekinek van egy olyan barátnője aki  addig verri a fejét, amíg bele nem megy abba, hogy ketten menjenek. Hát Fanni ilyen volt. Eldöntötte – helyettem is - , hogy mi már pedig ott leszünk. Muszáj megünnepelnünk ezt, baráttal vagy barát nélkül. Nagy nehezen hát belementem, látván azt, hogy ő boldog mivel azt gondolta, hogy engem boldogá tesz, engemet is felvíditott. Még ezen a héten a városba sétálgattunk amikor egy gyönyürű ruhát láttam. Tökéletesen illett az alkalomra. Mivel amúgy is kellett volna egy normális ruhát vegyek magamnak, hát felpróbáltam. Vannak azok a szokásos dumák, amikor egy illető mondja egy másik ruhájára, hogy ‘ - Mintha rádöntötték volna’. Hát ez mese nélül pont olyan volt, mintha rámöntötték volna.

Nagyjából ez azt éreztette velem, hogy kompenzálja azt, hogy nincs mellettem, azt akit mindennél jobban szeretek, de most rájöttem, hogy nem. A tükör előtt állva, és arra  várva, hogy végre Fanni is kész legyen teljesen mást érzek. Nem érzem magam képesnek arra, hogy most elmenjek bulizak és úgy tegyek mintha minden rendben van. Semmi sincs rendben. Néha úgy érzem, hogy az egész kapcsolatunk Harryvel egy kozmikus kicseszés. Semmi sem történik soha úgy ahogy azt tervezzük. Most ő kellett volna csengessen az ajtónknál, és a lépcső végén várva rám, készen arra, hogy elvigyen ebbe az átkozott bálba. De nem, ő nincs itt. Pár percig még folytattam az önmarcangolásomat mire csengettek. Egy pillanatra felragyogott a szemem, de aztán elvettetem a fejemben szárnyra kapó gondolatom. Kopogást hallottam az ajtómnál. Újra elkezdett csillogni a szemem, de csak a  húgom volt aki huncutt mosollyal mondta, hogy ide menni. Mamagra erőltettem azt a ’minden jó és boldog vagyok’  arcot majd elindultunk Fannival lefele. Lehajtott fejjel megyek lefele, mire egy ismerős hangott halok. A szívem hevesebben kezd verni, intek Fanninak, hogy álljon meg, és a lepcsők mellett kihajolok. Most vagy hallucinálok, vagy tényleg ő az. Az egyensúly érzékem nem éppen a legjobb, egyáltalán nem szoktam magassarkúba járni, de ha kell megteszem. Egy egyetlen megbillentés miatt, fenékre estem, és a lépcső aljáig csúsztam. Nem kis hangzavart csapva sikerült földre érnem és evvel elérnem, hogy a hallban társaság felém forduljon. Kezemet a szám elé kaptam. Ő volt az. Fekete öltönyben, arany és fekete szinű nyakkendőbe volt, mondhatni hozzám öltözött.  Nem voltam biztos abban, hogy ez a valóság és nem csak képzelődőm, vagy a kaszkadőr jelenetem után beüthetem a fejem és csak álmodok. Nem bírtam mást nézni csak őt, ahogy mosolyogva felém halad. Ellém állva felém nyújtotta a kezét és felsegített. Kissé összeborzolodott hajamat símogatva lelapítja.

- Komolyan azt hitted, hogy kihagyom a barátnőm utolsó iskolai bálját? – szorított magához. Akkár, hogy is akartam neki beszélni, nem jött ki hang a számom.

 - Hát.. én, nem is tudom.. – dadogtam össze- vissza.

- Igazad van. Teljesen jogos, hogy így gondoltad. Csak hát meglepetést akartam okozni neked. Megértem ha most inkább elküldenél a p... -  nem tudta befejezni, mivel ajkaimat gyenéden nyomtam szájára. Szenvedélyes csókba forrtunk össze. Jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy pár méterrel tölűnk állnak a szüleink.

- Annyira hiányoztál, Rebeka. – puszilt meg gyengéden.

- Nekem is hiányoztál, Harry. – bújtam karjaiban és ragaszkodóan öleltem.

- Rendben gyerekek, te indulnunk kellene, nem gondoljátok? – kérdezte édesanyám , aki apám karjai közé zárva figyelt minket.

- Persze, de akkor ki fog minket elvinni? – kérdeztem rápillantva.

- A fiúk már várnak a kocsiba. – mondta Harry teljesen nyugodtan.

- Ők is itt vannak? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Azt akarod mondani, hogy nekik sokkal jobban örülsz, mint nekem? – kérdezte Harry “sértődőtten”

- Menj már! – verekedtem meg karját játékosan. – Tudod, hogy mennyire szeretlek, nem? A tíz hónap alatt, pillanatnyit se kételkedtem abban amit érzek. – vetettem rá egy komoly pillantást.

- Én is szeretlek Rebeka. És ezalatt a tíz hónap alatt, úgy éreztem, hogy belebolondulok abban, hogy nem láthatlak. Örökré szeretni foglak. – csókolt meg.

Talán nem éppen a megfelelő pillanat volt ahhoz, hogy elmondjuk mindezt, de úgylátszik, hogy ez nem zavart senkit. Oldalra pillantva anyát láttam, akinek könnytől csillogtak szemei.

- Kérlek anya, ne sírj! – lépkedtem hozzá, majd megöleltem.

- Nem sírok. Csak hát, annyira boldogok vagyunk apáddal, hogy poldog vagy. – símogatta nyugtatóan a fejem.

- Tudom, és örülök, hogy így gondoljátok. De most pedig, nekünk indulnunk kell. – próbáltam mentegetni magam attól, hogy én is elpityergejem magam.

- Hölgyeim? – karolta bele Fanniba és a kezét az enyém közé csúsztatta. Anyáék jó szorakoztást kívántak, majd bezárodott hátunknál az ajtó. Egészen a színhelyig a fiúkkal végig beszélgettünk, nevettünk. Annak ellenére, hogy kissé feszült volt a hangulat Fanni és Niall között. Bár megfordult a fejembe, hogy valamit kitalálok, hogy beszélgessenek de ezt az ötletet olyan hamar hessegetem el, amilyen hamar kigondoltam. Helyette pedig egyelten egy dolgora tudtam gondolni. Arra, hogy mennyire jó újra látni őket. A nevetéssek, mosollyok, hangok, mind megnyugvást adott szívemnek. Úgy érzem, hogy visszakaptam azt a kis darabkát amit, akkor, a londoni út után elvesztettem. Vissza kaptam a „családomat”. És ekkor már biztos voltam. Biztos voltam abban, hogy túléltük azt a tíz hónap megprobáltatást. Lehet, hogy nem minden tökéletes de a végén minden az lesz. Márpedig ez a még nem  a vége. Sőt, ez még csak a kezdett. Egy új fejezet az életemben.

II. fejezet 2. rész

                     Sziasztok! Ahogy mondtuk, kis bevezető részek lesznek, mivel nagyjából 10 hónapot ugrottunk. Az első Fanni 10 hónapjába fog bevezetni. Reméljük fog tetszeni! Más dolog amit meg kéne osszunk nincs, de szerintem amúgyse érdemes ezeket a hosszú akármiket írni, mert tudom, hogy nem olvasátok el. Csak úgy megsugom, de én sem szoktam. Hát akkor remélhetőleg nemsoká találkozunk! Jó olvasást!

                                                        -Fanni szemszöge-

                            A búcsú a legnehezebb pillanat az életben, főleg, ha olyan emberektől válsz el akik a fél világot jelentik neked. Melletted állnak, támogatnak és tudod, hogy ők mindig itt lesznek neked bármitörténjen. Életem két legjobb napját töltöttem itt, Londonban, de egyben a két legrosszabbat is. Mivel úgy összeségében itt omlott össze az életem. Szavakkal ki sem tudom fejezni mennyire fáj ez. Hogyan tudtam így viselkedni Niallel? Ő mindent megtesz értem, én pedig csak eldobtam őt amikor a London Eye-on voltunk.

                          Mindig úgy érzem, hogy én nem tudom viszonozni az emberek kedvességét és jólelküségét, hiába ők segítenek nekem. Mindig csak sajnáltatom magam és nem foglalkozom a másik ember érzéseivel. Ezen gondolkodtam végig amíg nem értünk ki a reptérre. Most már eléggé összeállt a „kis csapat”. Nem sok fotós várt kint minket, hiszen Harry már nyilvánosságra hozta a kapcsolatát. Minden újság cimlapján Beca és Harry szerepel,n a meg persze Niall összedölt élete. Az utóbbiről csak is kizárólag én tehetek amit a rajongók nem is hagytak szó nélkül. Jó pár kommentet olvastam magamról, úgy teszek, mintha nem érdekelne,de legbelűl nagyon zavar. Tudom mit éreznek, valamikor én is így gondolkodtam amikor a directioner létem virágkorát élte. Tudom mennyire fáj ez nekik, hogyha a fiúk szerelmesek és azok a lányok nem ők. Én nem akarom, hogy Niallt miattam utálják a rajongók és végül ő igya meg a levét.

 Rebekát teljesen elfogadták róla semmit nem mondtak,csak páran,de azt is megértem,hogy engem miért utálnak. „A csaj (vagy durvább kifejezések)” aki összetörte Nialler szívét. De még ha tudnák az igazságot is így állnának hozzám.

                        Már alig vártam,hogy otthon legyek egy meleg fürdőt vehessek és bedöljek az ágyba. De ez mindhiába, hiszen két nap múlva kezdődik a suli.

Visszatértem a mindennapi életemhez. Bár mégsem minden olyan mint régen, sőt semmi sem olyan. Csak a tanulásba tudtam temetkezni és mindig próbáltam azt , hogy a suli vegye el az összes idő, hogy a gondolataim ne kapjanak szárnyra. Ez nem mindig ment.Voltak olyan emberek akik mindent tudtak rólam és hogy mi is történt a nyáron. Mindig az orrom alá dörgölték : ”Megszerezted,de el is veszítetted”. Nagyon sokszor borúltam ki az ilyesmikor miatt. Nem tudom egyszerűen még mindig feldolgozni. Nem volt kivel megbeszélnem a dolgaim. Rebekának pedig nem mindig jutott ideje rám, a fránya tanulás miatt. Lassan elközeledett a Karácsony és minden velejárója. A családom körében ismét úgy érezhettem magam, mint régen. Körülbelül egy hétig eszembe sem jutott ez az egész. De ez nem azt jelenti, hogy nem gondoltam rá. Mindig is ott lebegett a szemem előtt utolsó pillantása, utolsó szavai az emlékezetembe égtek és még mindig érzem ajkaimon az szenvedélyes csókjait. Az újévet Becával együtt töltöttük és megígértette velem, hogy az elmúlt év gondjait magam mögött hagyom és csak a boldog perceket hozom magammal. Hát ez az ígéret nem sokáig tartott. Az év első napján éppen a laptopom előtt ültem és a gyerekkori képeimet néztem amikor is meghallottam a Skype csipogó hangját. Ő volt az.Szelíden köszönt mint mindig. Boldog új évet kívánt és kijelentette, hogy azt reméli, hogy ebben az évben mindent rendbe fogunk hozni és minden a régi lesz. Én is ugyan azt gondoltam. Nem tartott sokáig a beszélgetésünk,de úgy éreztem semmi sem lesz már a régi. Hónapok eltek el azóta amióta a fiúkkal utoljára találkoztunk és nagyon kevésszer beszéltünk. Hiányoznak. Se alkalmunk se időnk nem volt ilyesmire. Mindnekinek megvolt a saját dolga és a saját élete. Már elkezdett tavaszodni és ilyenkor minden olyan más. Az ember kedve jobb, már akinek. Még mindig nem tudom elfelejteni Niallt. Azonban pár héttel később lehetőségem adódott, hogy elfogadjam Sophia hónapokkal előtti tanácsát, miszerint kicsit vonuljak el a külvilágtól és szedjem össze a gondolataim. Adódott egy lehetőség. Három hétig cserediák lehetek Jordáiában. Nagyon elgondolkoztató ajánlatnak tűnt.Csak egy nap gondokodási időt kaptam ezért hamar kellett döntenem. Anyáék minnél jobban szerették volna,ha egy kicsit kizökkenek a mindennapokból és más népekkel ismerkedem.Hát ez így is történt. Pénteken hagytam el először Európát és nagyon furcsa érzésem volt ezzel az egész utazással kapcsolatban. Három hét olyan emberek közt akiket alig ismerek és olyanok is vannak akiket egyáltalán nem. Érdekes volt. Alig volt lehetőség arra,hogy a külvilággal kommunikáljak. De ez talán már rám is fért.Megtapasztaltam, hogy élnek még olyan emberek is akiknek nem az a legnagyobb gondjuk ,hogy csalódnak a szeretteikben, hanem az hogy napról-napra élnek. Rájöttem az élet legfontosabb dolgaira. Teljesen más emberként tértem haza. Már nem csináltok a „bolhából elefántot”.

                                Hazaérve olyan volt, mintha minden megválozott volna. Furcsa volt új itthon lenni. Anya szerint olyan vagyok, mintha kicseréltek volna szó szerint és ezzel egyet kellett értenem. Ezentúl az életem fenekestől felfordúlt. Vizsga- vizsga hátán, de minden rendben ment, hála a szorgalmamnak és a kitisztúlt agyamnak. Túltettem magam mindenen. Nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog, de büszkén kijeltem, hogy igen is erős voltam és kitartottam végig. Az egyetlen dolog ami nem változott ez idő alatt, az a Niall iránt érzett szerelmem.